Nemrég olvastam egy cikket a Díványon: Nem is Emma Jane Austen Emmájának főhőse? Arról szólt, hogy igazából Jane Fairfax sokkal érdekesebb, hiszen ő hasonlít Jane Austen szokásos hősnőire. 

Véletlen egybeesés, hogy nemrég olvastam el az Emmát angolul, úgyhogy teljesen friss volt az élmény. Ráadásul még nagyon fiatal voltam az első olvasáskor, úgyhogy mást jelentett az egész, mint régen. (Itt írtam a különböző olvasatokról.) Húsz évesen csak a romantikát láttam, nem észrevéve Jane Austen társadalomkritkáját - ami később főleg az Értelem és Érzelem-ben lett hangsúlyos számomra.

A fenti cikk (ami egy könyv recenzió fordítása) olvasása közben azonnal fölvetődött bennem, hogy Jane Fairfax azért nem a hősnő, mert Jane Austen a sok nemeslelkű, hányatott sorsú, de mégis révbe érő lány helyett szerette volna a másik oldalt is bemutatni: a gazdag örökösnőt, aki a többi regényében lelketlen, egysíkú bestia. Persze úgy nem lehet valaki hősnő, ha csak egyoldalúan rossz, úgyhogy Emmának igazi jellemfejlődésen kellett keresztül mennie.

Egy másik szerző szerint, aki láthatóan szakértő a témában, szintén Jane Fairfaxot szerette volna hősnőként látni, bár ő tovább ment kicsit: milyen érdekes lenne a mélyére látni, hogy a szokásos Jane Austen-i "jó főhősnő" miért ment bele egy titkos eljegyzésbe, amivel kockára tette a saját és a neki otthont adó család jóhírét. Jane Austen korában egy titkos eljegyzés majdnem akkora botrány volt, mint egy szökés. Az író nem érti, hogy tudott Jane Fairfax engedni Frank Churchill kérésének - szerintem meg egyszerű: Frank olyan ember, akinek az emberek nem tudnak ellenállni (kivéve Mr. Knightly-t természetesen, aki a legkitűnőbb jellemű férfiszereplő a könyvben). Miért ne játszhatott volna el Jane Austen egyszer a nem túl tökéletes jellemű szereplőkkel? 

Ha már elkallódott főhősről beszélünk, az szerintem Harriet. Csak egy kis emlékeztetőül, hogy milyen szenvedéseken kell szegénynek keresztül mennie, főként Emma hibájából:
Harriet egy előkelőbb bentlakásos iskolában nőtt fel, és törvénytelen gyermekként boldogan és hálával fogadja a falu legelőkelőbb kisasszonya, Emma érdeklődését, és követi tanácsait. Emma lebeszéli arról, hogy férjhez menjen a szerelméhez, mivel az csak gazdálkodó.

Ezután meggyőzi Harrietet, hogy igazán méltó az új tiszteletes lenne hozzá, aki szerinte alig várja, hogy megkérje a kezét. Emma olyannyira sikeres, hogy Harriet még azután is szerelmes a férfiba, miután az Emmának vall szerelmet, s a visszautasítás után elvesz egy másik nőt. Itt ugyan Emma csak abban hibás, hogy azt akarja, minden az ő szája íze szerint történjék, de nagyon sok szenvedést okoz szegény Harrietnek, hiszen az új pár lépten-nyomon megalázza és kineveti őt (a feleség Jane Austen egyik legellenszenvesebb női szereplője egyébként, rendkívül jól kidolgozott karakter).

Arról sem tehet Emma, hogy Harriet ezután Mr Knightly-ba szeret belé, aki megmenti a végső megaláztatástól.
Szegényke, már megint rossz embert választ! Hiszen Mr Knightly Emmáé lesz a végén... Ráadásul egy félreértés miatt Emma azt hiszi, hogy Harriet egy másik nemesemberbe szerelmes, s bátorítja az érzelmeit, rábeszéli, hogy higgyen csak nyugodtan a sorsa jobbra fordulásában. Az akkori normák szerint ez is hiba, hiszen abban reménykedni, hogy egy társadalmilag magasabban álló férfi leereszkedjen hozzá, nem illendő. Végül Emma megtudja, hogy Harriet Mr Knightly-ba szerelmes, és ettől rájön, hogy ő is... És azt kívánja, bárcsak sose ismerte volna meg Harrietet! Hát, Harrietnek biztos jobb lett volna, igaz a regény sem lett volna ilyen izgalmas...

Persze az érzelmeknek nem lehet parancsolni, és eddig mindent szívből csinált Emma, úgyhogy csak akkor haragudtam meg rá, amikor nem akar találkozni Harriettel, miután igent mond Mr Knightly-nak. Csak egy levélben írja meg a lánynak a történteket, s meghívatja nővérével Londonba, hogy nehogy összefussanak.
Ahol Harriet szerencséjére találkozik az első szerelmével, aki még mindig szerelmes belé, újra megkéri a kezét, s most igen a válasz, hiszen a lányban is élnek még az érzések. A végén még az is kiderül, hogy Harriet apja egy kereskedő - úgyhogy nincs szó rangon aluli házasságról...

Igen, Harriet - aki jóval fiatalabb mint Emma - hajlamos hirtelen, mély vonzalomra, ami viszont tartósan megmarad. Egészen addig, míg nem jön a következő tökéletes alany. De ez nem azt jelenti, hogy a csalódás ne fájna. Végig önmaga marad, nem követ el semmi hibát, mint Jane Fairfax (hacsak nem származása az :-)), szóval szerintem ő áll a legközelebb a "jó főhősnő" szerepéhez. Bár gondolom Jane Austen korában senki nem vett volna meg egy olyan regényt, akinek ő a hőse, úgyhogy hagyjuk csak meg az író akaratát :-)

Tovább olvastam a könyvet. Örülök neki, hogy kicsit szájbarágós, mert ami idegesítene magyarul, az angolul tök hasznos.

Szóval már eljutottam a tudatos lélegzéshez.

A legjobb fekve csinálni a gyakorlatot. Lehet ülve is, de a földön, hogy ne lógjon a lábad és ki kell támasztani a hátad, hogy ne kelljen semmilyen izmot sem használni.

- Feküdj le/ülj le;

- csukd be a szemed;

- tudatosan fókuszálj arra, mit érez a tested, ahol érinti amin feküdsz/ülsz;

- tedd a kezed a rekeszizmodra - én a hasamra teszem;

- ha lehet, hasi légzést csinálj;

- figyeld végig a lélegzeted útját befelé és kifelé is;

- fogadd el hogy az elméd szokott barangolni (cselekvő mód), de irányítsd vissza a lélegzeted figyelésére (létező mód) - ha százszor, akkor százszor;

 - ne befolyásold a légzésed ritmusát, csak hagyjad, hogy a tested irányítsa.

Egy-két fontos dolog: 

- nem kudarc, ha másra gondolsz, csak mindig irányítsd vissza a gondolataidat a légzésedre. Ahogy egyre többet gyakorolsz, úgy lesz a kezdeti frusztrációból csak egy lebegő gondolat, amiről könnyedén vissza tudsz kanyarodni a légzésed figyelésére;

- nem kell célként kitűzni, hogy legközelebb jobban megy majd vagy újra jól fogom érezni magam, mert akkor megint csak kudarcokat gyártunk magunknak.

A tudatunk olyan, mint egy akaratos gyerek: ha gondolkodni akarunk valamin, akkor nem jut minden eszünkbe, ami kéne, ha meg nem akarunk gondolni semmire, akkor meg elkezd száguldozni témáról témára. Ha meg tilos gondolni valamire, akkor akaratlanul is felidézzük... Emlékeszem, úgy 15 éves lehettem, amikor mentem lefelé a mozgólépcsőn. Arra gondoltam, hogy milyen fura és szomorú, hogy nem gondolok semmire. Úgy akartam valami fontosra gondolni, valami érdekesre - mint a többi ember, akinek biztos csupa izgalmas ötlet jár a fejében... És most kell megtudnom, hogy igazából meditáltam :-)

A gyakorlat valóban arra való, hogy megerősítsen bennünket az itt és most érzékelésében, tehát kizárja a múltról és a jövőről való gyötrődő gondolatokat. Az írók érzékletes példája szerint, ha ránézel egy óriási farakásra, amit be kell hordanod, rögtön a fáradtságra gondolsz és hivogatni kezd a kanapé. De ha csak egy hasábnak szenteled a figyelmedet, arra koncentrálsz, majd jöhet a következő, máris könnyebbnek tűnik a dolog. Nem arról van szó, hogy becsapod magad és így kisebbnek képzeled a farakást, hanem felcserélve a cselekvő elmét a létező elmére, nem gondolsz arra, hogy milyen fáradt leszel a végén. Ez a mindennapokban úgy néz ki, hogy nagyon sokszor a szemünk előtt tartjuk az összes feladatot - ezzel már előre kifárasztva magunkat -, pedig csak az éppen előttünk levőre kéne koncentrálni. Azaz olyan felesleges terhet cipelünk, amit ha letennénk, jóval nagyobb energiával csinálhatnánk meg a jelenlegi teendőnket.

Már egy hete így alszom el nagyon könnyedén, és ha felébredek éjjel, ugyanígy zárom ki a gondolataimat. Úgyhogy legalább a kialvatlanságot már kihúzhatom a listámról :-)

Itt és itt olvashattok további gyakorlatokról.

A barátaim ajánlottak egy könyvet: "The mindful way through depression - Freeing yourself from chronic unhappiness". Még csak az elején tartok, de nagyon jó. Kicsit túl sokat rágódom ugyanis a kudarcaimon, amiből egyébként is túl sok van.

Íme pár gondolat:

- amikor egy hirtelen átfutó rossz emléket nem elhessegetünk, hanem elkezdünk rágódni rajta, akkor még hozzáadunk egy plusz gyötrődést (miért vagyok ilyen?) és ettől még rosszabbul érezzük magunkat

- Az írók bevezették a cselekvő elme és a tudatosan létező elme fogalmakat:

   - megszoktuk, hogy ha felmerül egy feladat például a munkahelyünkön, akkor némi gondolkodással megoldhatjuk - ez a cselekvő elme.

   - A lelki problémák nem ilyenek, azokon a létező elme üzemmódban lehet úrrá lenni.

- Nem kell állandóan kommentálni magunkban a saját gondolatainkat, nem szabad ítélkezni magunkról. Tudatában kell lenni annak, hogy ezek csak gondolatok, nem feltétlenül az igazság.

- Nem szabad a múlton rágódni és a jövőn aggódni.

- Amikor kezdődnek a gondolat mókuskerekek, tudatosan másra kell gondolni

- Sokkal jobban kell figyelni arra, amit csinálunk: ha pl. eszünk, az étel ízére, színére, szagára.

- A figyelmességgel (mindfulness) azonosítani lehet a depressziót vagy szorongást kiváltó eseményeket, az arra adott gondolati válaszokat és cselekedeteket, s így tudatosan (awareness) vissza lehet fordítani a lehúzó folyamatokat.

A könyv gyakorlatokkal is szolgál: hogyan legyünk figyelmesebbek (magyarul nem igazán jó szó, inkább éberségnek mondanám, de az úgy hangzana, mint egy kommunista jelszó, bár ezt a rendszerváltozás után felnőtt fiatalok már biztos nem veszik észre :-). 

Kicsit utána olvastam, hogy mi is pontosan a különbség a két szó között. Tudni, hogy mi megy végbe a testemben, érezni az ízeket, látni a színeket a "mindfulness". Ennek a figyelemmel levésnek a része, hogy minden pillanatban tisztában vagyok a gondolataimmal és érzéseimmel (awareness) is, de nem ítélkezek róluk. Ha ilyen módon látom a jelent, ez segít pozitívan szemlélni magamat és az életemet. 

Úgyhogy nem csoda, ha kicsit zavarosak a magyarázatok, mert ugyan a mindfulness-t cselekvés előzi meg, de ugyanúgy a tudatos jelenléttel kapcsolatos, mint az awareness. De egy másik meghatározás szerint, amit most nem találok, ez utóbbi lehet egy másik személy által látható óvatosság (pl. being aware of a slippery step). 

Viszont a mindfulness-t használják összefoglaló szónak a módszer gyakorlására. Valószínűleg ez az oka, hogy magyarra tudatos jelenlétként fordítják - vagy esetleg én tévedek :-)

Itt a két link, várom a megfejtéseket:

mindfulness

awarness

Szóval az első gyakorlatot - egy mazsola megevése - már el is végeztem:

• - Kézbe vétel
• - vegyél a kezedbe egy mazsolát
• - képzeld el, hogy most látsz először mazsolát az életedben
• - Szemre vételezés
• - Szánj rá időt, hogy tüzetesen megnézd
• - Fedezd fel az összes részét, a fényes részeket, a ráncokat, az árnyékokat, a különböző színeket, a különböző formákat
• - Tapintás
• - Forgasd a mazsolát az ujjaiddal, fedezd fel hol puha és hol keményebb
• - Be is húnyhatod a szemedet
• - Szaglás
• - Emeld közel az orrodhoz a mazsolát, és szagold meg alaposan - tudatosan gondolj a szagára.
• - Vedd észre, ha a szag változásokat okoz a szádban vagy a gyomrodban.
• - Út a szád felé
• - Emeld lassan a szádhoz a mazsolát, közben figyelj a kezed és a karod mozgására.
• - Szájbavétel
• - Tedd a mazsolát a szádba, s rágás nélkül tartsad egy ideig, míg felfedezed a nyelveddel.
• - Ízlelés
• - Helyezd a szádban arra a helyre, ahol elkezdheted rágni.
• - Nagyon odafigyelve kezdd el rágni, tudatosan koncentrálva az ízére.
• - Vedd észre és tudatosítsd, ha változik az íze és a formája.
• - Nyelés
• - Vedd észre, ha öntudatlanul beindul a nyelési reflex.
• - Amikor készen vagy lenyelni, kövesd az útját amíg érzed, majd gondolatban a gyomrodig.
• - A gyakorlat után
• - Figyeld meg, hogy milyen hatással volt a gyakorlat a testedre.

Érdekes gyakorlat volt. Jól éreztem magam közben, és a mazsolának is sokkal intenzívebb volt az íze. A mazsolautálók ehetnek mást is :-)

A lényeg, hogy ez a gyakorlat megmutatja, hogy azzal, hogy figyelünk az evésre, átalakíthatjuk az étkezés élményét. És majd később, ha tudatosan figyelünk, áttörhetjük az állandóan visszatérő, önkínzó gondolatok falát.

A gyakorlatról eszembe jutott, hogy még tavaly tavasszal volt egy tréningünk a college-ben. A meditálás hasznáról volt szó. Különösebb magyarázat nélkül kellett magunkba figyelnünk és én nagyon unatkoztam. Arra gondoltam, hogy a mi kultúránktól nagyon távol esik a „semmittevés”. Mégha valami alibi munkát végzek, akkor is jobban érzem magam, mintha csak „bámulok” magamba. Kezdem azt hinni, hogy tévedtem.

A folytatást itt találjátok.