Amióta Thatcham-be költöztünk, már sokszor kihasználtam, hogy közel lakunk a tóhoz. Bár majdnem minden nap sétálunk a férjemmel a környéken, igazán fényképezni csak egyedül tudok. Ő inkább gyalogolni szeret, de ahhoz, hogy elkapjam a legjobb pillanatokat, szép csöndesen, hosszú ideig kell álldogálni.

A tóhoz vezető ösvény:

Itt lakik az énekes rigó, amit most először sikerült lefényképeznem:

A tó meredek partján lakik egy nagyon barátságos vörösbegy:

Néha egészen közel enged magához:

A múltkor sikerült elkapni egy mókust is, amig egy pillanatra megállt (az itteni mókusok nem olyan bátrak, mint a városiak):

A következő megállónál lakik egy szürkebegy:

Távolról olyan, mint egy karcsú veréb, de a szürke begyéről és a szép, változatos énekéről rögtön rá lehet ismerni:

Ezen a helyen már nagy a vízimadárforgalom is.

Kanadai lúd:

Vadkacsák:

Ez a tojó nagyon fel van háborodva, mert az előbb megkergették a hímek. Sajnos nagyon sokszor előfordul, hogy  akár 5-6 hím próbál egyszerre párosodni, és közben a víz alá nyomják a tojót, amelyik komoly sérüléseket is szenvedhet. A következő képen látható madár szerencsére megúszta egy tollának az elveszétésvel:

Mostanában csodálkoztam rá, hogy a szárcsák milyen civakodók. Mindig szerettem őket, ahogy a vízen futnak a vicces lábukkal:

Közelebbről a vicces láb:

A piros szem:

És most jöjjön a civakodás! 

Harc előtt:

Harc:

A tavon vannak egzotikusabb kacsák is.

Barátréce hím:

Barátréce tojó:

Kontyos réce hím és tojó:

A vízityúkokat nagyon szeretem: a szokatlan színeiket, s ahogy viccesen bólogatva úszkálnak.

A múltkor láttam egyet, ahogy a partmenti bokor ágába kapaszkodva, ilyen tornagyakorlatra kevésbé alkalmas lábujjai miatt, viccesen billegve eszegette az új hajtásokat:

Mivel elég kicsik, a többi madár sokszor bántja őket. Itt éppen egy vadkacsa:

Ahogy tovább sétálok a parton, megállok az őszapók fájánál: 

Itt csak egyszerűen hosszú farkú cinkének hívják. Most láttam először közelről, hogy milyen természetesen futkároznak fejjel lefelé is:

A közelükben vannak széncinkék is, amiket itt nagy cinkének (great tit) hívnak. Van széncinke is (coal tit), de az magyarul a fenyvescinege. 

És most jöjjenek a hattyúk, amik nagyon undokok tudnak lenni egymással és más madarakkal is. Szeretem őket fényképezni, mert nem könnyű a fehérségük és a gyors mozgásuk miatt.

Ők is szeretik a friss hajtásokat:

Sokszor kapnak szárnyra, és repülnek át a tó egyik oldaláról a másikra:

Viccesen landolnak:

Ráesnek más madarakra:

Ez a felnőtt észrevette, hogy valaki eteti a többieket, s olyan erősen lökte előre magát, hogy orrhullámot vetett, majd mindenkit el is üldözött:

Már a fiatalok között is látszik, hogy ki van magasabban a rangsorban:

A következő fiatal hattyú hason csúszott a sekély vízben, s a lába nagyon emlékeztetett egy dinoszauruszra:

Mint ahogy ez a pézsmaréce is eléggé dinós:

Már virágoznak a bokrok, ahogy megyek visszafelé:

Az út végén van a tó élettel legtelibb részére, ahol a legtöbben etetik a madarakat, úgyhogy ott úszkál a legtöbb féle madár is. 

Ez a böjti réce-vadkacsa-házikacsa hibrid teljesen megbabonázott a különleges színeivel:

Mellette nyújtózkodott ez a "teljesen" tőkésréce:

Csak ezen a részen láttam még egyiptomi ludakat:

A dankasirályok is ezt a partot szeretik:

Ez egy tavaly született madár, amit azért tudok, mert a farkán fekete csíkok, a szárnyán meg barna foltok vannak. Két év kell ahhoz, hogy eljérje a teljes fejlettséget: akkor ezek az előbbiek eltűnnek, és tavaszra szép sötétbarna lesz a feje - köszönöm Miklós, hogy pár éve elmagyaráztad nekem a sirályok érésének titkait!

Patkánycsalád is lakik itt:

A legvégére hagytam a kedvencemet, a búbos vöcsköt. Nagyon félénk madár, úgyhogy nehéz lefényképezni, bár pár éve sikerült egy fészken ülőt lekapnom. Most nem volt akkora szerencsém, de azért ezeknek is örültem:

A legboldogabb akkor lennék, ha sikerülne legalább látnom egyet, ahogy a hátán utaztatja a fiókáit. Most már 9 éve, hogy elkezdtem fényképezni a madarakat, és egészen a múlt évig az töltött el a legnagyobb örömmel, ha le tudtam fotózni valami érdekes akciót vagy ritkább madarat. Most már annak is tudok nagyon örülni, ha csak látom ezeket. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint amikor rájöttem, hogy ha fényképezem vagy videózom a gyerekeim szereplését az oviban-isiben, akkor ugyan bármikor vissza tudom nézni és örülni az ügyességüknek és szépségüknek, de pont lemaradok a csak ott átélhető élményről.

De azért a jövőben is folytatom az állatfényképezést, nem kell izgulni :-)