Tegnap mondták, hogy már a második ember halt meg a koronavírus miatt a UK-ban, és hogy megpróbálják kinyomozni, hogyan kaphatta el a betegséget. Gondolom, sikerül nekik.
Belegondoltam, hogy milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy valakinek elárulják, megölt egy embert.
És ma olvastam, hogy kiderült, az ötödik magyar beteget valószínűleg a saját fia fertőzte meg. Nagyon remélem, hogy felépül!
Ma láttam Lucy Worsley sorozatának sajnos utolsó részét (Royal History's Biggest Fibs). Ez nem járt olyan nagy rácsodálkozással, mint az előző kettő, de azért nagyon jó volt.
Nem is emlékszem, hogy tanultunk volna - hacsak uralkodott tól-ig szintjén - Queen Anne-ról (nem is használom a neve magyar változatát, mert valahogy falsnak tűnik). Nagy-Britanniában meg gyenge, csúnya, értéktelen uralkodónak tartják, amit tovább erősített a Kedvenc c. film, amiért Olivia Colman Oscart kapott.
Anne apja, II. Jakab (a kivégzett I. Károly fia) ugyan katolikus volt, de a nép türelmes volt vele, mert két protestáns lánya született, akiket szívesen láttak volna a trónon. De amikor a királynő 1688-ban fiút szült, kitört a pánik. A kor szokása szerint ugyan rendkívül sokan látták a szülést, mégis meggyanúsították, hogy a csecsemőt egy ágymelegítőben csempészték be hozzá! Itt egy kép, hogy mekkora egy ágymelegítő, úgyhogy valószínűleg mindenki tudta, hogy ez nem igaz:
A protestáns nemesség nem akarta, hogy Anglia újra katolikus legyen, ezért 7 nemes meghívta Orániai Vilmos holland helytartót, aki Jakab idősebb lányának, Mary-nek a férje volt, hogy szállja meg Angliát, és kergesse el Jakabot. A király megtört szívvel menekült, mert mindkét lánya a lázadó nemesek oldalára állt. Nagyon nehéz lehetett neki, mert ellentétben az akkori, távolságtartó szülői szokásokkal, nagyon közel állt a gyerekeihez: még játszott is velük gyerekkorukban!
Ezután Vilmos és Mary együtt uralkodtak. Először Mary halt meg, majd Vilmos halála után Mary húga, Anne került a trónra. Férje György dán herceg volt, akivel házasságuk 25 éve alatt sem sikerült az uralkodók legfontosabb problémáját , az utódlást megoldani, ezért egész életében támadták. Szerencsétlen királynőnek 17 terhessége volt! Ráadásul számos betegség is gyötörte. Vörös foltos volt az arca, szörnyen duzzadt, fájós a lába. A doktorai szerint köszvénye volt és az akkoriban használt összes szörnyű "gyógyírt" bevetették, amitől még ráadásul gyenge is lett. Mivel néha tolószékbe kényszerült és mindenhova hordszéken vitték, nagyon el is hízott. A kutatók szerint valószínűleg lupusza volt, melynek összes szörnyű tünete miatt az ellenségei torkossággal, ivászattal és erkölcsi gyengeséggel vádolták.
És mindezen nehézségek ellenére Queen Anne képes volt uralkodni. Amikor trónra került nem sokat vártak tőle, mert ráadásul félénk és csöndes is volt. De nagyon meglepte az embereket: a koronázásakor megígérte, hogy a nemzete anyjaként fog uralkodni, a parlamenti első beszédében meg kijelentette, hogy teljesen angolnak érzi magát - ami nagyon sokat jelentett a képviselőknek.
Szóval egészen jól indult a dolog. A történészek szerint okos és ravasz politikus volt, aki a többi politikai szereplő manipulálával mindig elérte a végén, amit akart.
Mivel a spanyol király, II. Károly szintén örökös nélkül halt meg, utódjául XIV. Lajos francia király unokáját jelölte meg, ami egy katolikus óriásbirodalom kialakulásához vezetett volna. A franciák egyik célja ráadásul az volt, hogy újra katolikus király üljön az angol trónra. Anne és európai protestáns szövetségesei ezt nem hagyhatták, s összefogtak a franciák ellen: kitört a spanyol örökösödési háború, amelynek elején még senki sem sejtette, hogy a harcok majd meghatározzák Európa és a világ civilizációjának jövőjét.
Anne egyik kegyencnője Sarah - aki a gyermekkora óta közeli barátnője volt - Sir John Churchillhez ment férjhez, Marlborough grófjához. A gróf mindenképpen meg akarta támadni a franciákat, és Anne megbízta a hadsereg vezetésével. Churchill különlegesen jó stratégának bizonyult: támadását logisztikailag is megtervezte, hadseregét rendesen élelmezte és szakított a szemtől szembe való rohamozással. Több győztes csata után 1704-ben aratta legfényesebb győzelmét: arra kényszerítette az egyesült francia-bajor csapatokat, hogy a Rajnán túl hátráljanak, és feladják Bajorországot valamint Ausztria lerohanását. Marlborough ekkor kapta meg a királynőtől a herceg címet, és a Blenheim kastélyt:
És ekkor lépett Anglia a nagyhatalmak közé.
A háború tovább folytatódott és a franciák úgy tervezték legyőzni Angliát, hogy szövetségest kerestek a skótokkal.
Ugyan Anne Skócia királynője is volt, de a két országban különálló parlament működött. Úgyhogy Anne sürgette a skót parlamentet, hogy egyesítsék erőiket - gazdasági támogatásért cserében. Ez kizárta volna a skót-francia szövetséget, de Anne-nek ráadásul volt egy másik, még fontosabb célja is. Eddigre már számot vetett azzal, hogy valószínűleg nem tud trónörökös szülni, úgyhogy kiválasztott egy protestáns oldalági örököst, aki a tervezett egyesülés után mindenféle zökkenő és ellenkezés nélkül kerülhetne a trónra.
Persze ez nem úgy zajlott le, hogy a skótok örömmel beleegyeztek volna az egyesülésbe. Óriási számban írták alá a petícióikat: kereskedelmi céhek vezetői, gazdag kereskedők és közönséges polgárok is. Körülbelül 80 petíció született, mintegy 20000 aláírással, ami óriási számnak számított abban az időben. Egy, az egyesüléssel egyetértő okiratot találtak csak a történészek, de annak aláírói sem fogadták el Anglia feltételeit. Akkoriban nagyon erős volt a skót nemzeti öntudat: az emberek 2000 éves ősi királyságként gondoltak hazájukra.
De az egyesülés mégis megtörtént: megvesztegetéssel és címek osztogatásával, na meg egy kis "kreatív" politizálással. Az egyik szereplő, Hamilton hercege skót anti-unionista hős volt. Amikor a skót parlament arról próbált megegyezni, hogy kiket nevezzenek ki az angolokkal való tárgyalásokhoz, a herceg meglepő bejelentést tett: szerinte a királynőnek kell kiválasztania a tárgyalókat. Ez elfogadhatatlan volt a parlamentnek - megdöbbentek és összezavarodtak, hiszen ezt nem várták a saját hősüktől! Elhagyták az épületet, s az ott maradt nyolc képviselő megyszavazta az indítványt... Úgyhogy Anne saját maga választhatta ki azokat, akik Skóciát képviselték a tárgyalásokon az angol kormánnyal szemben. Hamilton meg Nagy-Britannia első francia nagykövete lett...
A tárgyalások három nap alatt lezajlottak, de még kellett a skót parlament jóváhagyása is. A képviselőket 20 ezer fontnyi arannyal (a mai árfolyamon 5 millió font) sikerült is meggyőzni...
Azért elég furcsa belegondolni - mondja itt Lucy Worsley -, hogy Nagy-Britannia főleg azért született meg, mert egy asszony nem tudott gyereket szülni.
Anne ezután elhatározta, hogy véget vet a drága háborúskodásnak. Amúgy is mindig a háborúzás ellen volt, csak reálpolitikai okokból állt a háborút támogató whigek mögé, akikhez Marlborough hercege is tartozott.
Közben a gyerekkori jóbarát, Sarah kiesett Anne kegyeiből. Basáskodó természete egyre kevésbé tetszett a királynőnek. Végül az tette be a kaput, hogy egy újabb, a franciákon aratott győzelem után, a Szent Pál katedrális ajtajában Sarah jól hallhatóan azt mondta Anne-nak: "be quiet" (maradj csöndben!). Ezután még meg is zsarolta, hogy nyilvánosságra hozza a hozzá írt leveleit. Anne erre megfosztotta minden tisztségétől és elküldte az udvartól, majd azt "ajánlotta" neki és férjének, hogy költözzenek külföldre. Ehhez mondjuk hozzájárult az is, hogy kiderült, a herceg jócskán megrövidítette az államkasszát.
A bosszúszomjas Sarah ezután ellentámadásba lendült: tőle eredeztetik a kor egyik népszerű gúnydalát, amely Anne és Abigail - a Sarah utáni kegyenc - leszbikus kapcsolatáról szól, és teljesen lerombolta a királynő hírnevét. Ehhez persze kellett az is, hogy a nyomda segítségével ebben az időben már széles körben terjeszthető volt a politikai szatíra. Mint egy népszerű popdal: mindenki énekelte a kocsmákban - és közben nem kellett félnie, hogy a Towerbe kerül miatta. Persze mindez Sarah-ra is visszaütött: a nép azt is feltételezte, hogy neki is viszonya volt a királynővel. A történészek egyébként valószínűleg soha sem fogják kideríteni, hogy volt-e Anne-nak leszbikus kapcsolata. Az biztos, hogy a Sarah-hoz írt levelei nagyon intenzív érzelmeket tükröznek. De mivel csak a bosszúszomjas Sarah tett az Abigaillel való bűnös viszonyra utalást, ezt nem fogadják el bizonyítéknak a mai kutatók.
Abigail, Robert Harley tory vezető unokatestvére volt. Harley-t kortársai igazi politikai cselszövőnek tartották. Anne vele dolgozott a francia-spanyol békeszerződésen. A következő választásokon a toryk nyertek a szerződés aláírásának ígéretével. De a whigek nem izgultak túlzottan, hiszen a lordok házában többen voltak, mint a toryk. De Anne ezt is megoldotta: egyszerűen alkotott 12 új lordságot. Egy kortárs szerint ez olyan volt, mintha a királynő "széttépte volna a Magna Charta-t", ugyanis addig elképzelhetetlen volt egyszerre ennyi új főrend kinevezése.
Az utrechti békeszerződésről nem sok szó esik azóta, pedig teljesen megváltoztatta az akkori világot. Véget vetett a francia dominanciának és a spanyolok ráadásul 30 évnyi monopóliumot adtak a briteknek a rabszolgakereskedelemben - ami a föld legnagyobb gazdasági hatalmává változtatta Nagy-Britanniát.
Úgyhogy Nagy-Britannia születését - bárhogy is történt - Queen Anne vitte véghez. Igazi uralkodó volt: háborúzott amikor kellett, és békét kötött, amikor lehetett. A skót egyesüléssel létrehozta Európa legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét. Többször járt be a parlament üléseire, mint bármelyik elődje vagy utódja. A politikai és diplomáciai eredményei valamint a parlament folyamatos működése azt jelzik, hogy okosan gyakorolta jogait és ügyesen válogatta meg a minisztereit.
Szóval vajon miért emlékeznek rá úgy, mint gyenge, buta, befolyásolható, a kegyencei által irányított uralkodóra (a magyar wikipédia is ezt állítja)?
30 évvel halála után, Sarah, a volt kegyenc kiadta memoárjait, amiben hosszasan részletezi Anne gyengeségeit, butaságát, csőlátását, makacsságát, és butaságát.
Ráadásul nem ő volt az utolsó Churchill, aki újra írta a történetet. Winston Churchill - aki nagy tisztelője volt ősének, John Churchillnek - gyenge, oktalan uralkodónak állította be Anne-t, aki teljesen a herceg tanácsaitól függött.
De igazán sok időre a saját utódai tüntették el a történelemből. A greenwich-i Painted Hall 1707-1726-ig készült, és a brit sixtusi kápolnaként emlegetik. A főhelyen Orániai Vilmos és Mary szerepel, A hátsó falon, ami szintén kiemelt hely, I. György (Anne utódja) és családja került. Anne és férje pedig el lett dugva a magasba. Eredetileg a hátsó falon az ő győzelmeit mutatták volna be, de György inkább magát festettette oda. Így hálálva meg, hogy 50 lehetséges katolikus trónra jogosult örökös helyett ő kapta meg a győztes brit birodalom trónját.
Szegény britek - jutott az eszembe, amikor megnéztem Lucy Worsley Royal History's Biggest Fibs c. sorozatának következő részét a spanyol legyőzhetetlen armadáról - majd a végén megtudjátok miért.
Az előző rész az angol reformáció nagy füllentéseiről - de ezzel együtt annak nemzeti identitás és büszkeség építő szerepéről szólt, s hogy ez mennyiben befolyásolta a Brexitet.
Ebben a részben nem távolodtunk el nagyon Henriktől: Lucy Worsley I. Erzsébet és a legyőzhetetlen spanyol armada történetét mesélte el.
Mint ahogy mi is tanultuk az iskolában, a spanyol birodalom 1588-ban megtámadta Angliát, mert nem nézhette, hogy Erzsébet Bloody Mary halála után újra visszatért a protestáns valláshoz. A legyőzhetetlen armada viszont csúfos vereséget szenvedett, s ez hozzájárult Anglia, mint tengeri hatalom felemelkedéséhez.
Persze ez nem egészen így történt...
Erzsébet egész életében baráti viszonyban volt a spanyol királlyal, II. Fülöppel, ugyanis az sógoraként, Bloody Mary férjeként nagyon sokat tett azért, hogy felesége a halálos ágyán Erzsébetet jelölje meg utódjául. Mary azért utálta őt, mert református volt, és Boleyn Anna lányaként szerinte nem is lehetett törvényes utódja Henriknek. Fülöp viszont azért ellenkezett, mert Mária, a skótok királynője - akit Mary szeretett volna a trónon látni - a francia trónörökös jegyese volt, s Fülöp nem akarta az ellenség kezére adni Angliát. Bloody Mary halála után meg is kérte Erzsébet kezét, de mire az pár hónappal később visszautasította, már el is vett feleségül egy francia hercegnőt...
Szóval ott tartottunk, hogy a pápa nyomást gyakorolt Fülöpre, hogy mentse meg Angliát a protestáns mételytől. Fülöpnek ez kapóra jött, mert Erzsébet nagyon sok bosszúságot okozott neki: rendszeresen fosztogattatta Sir Francis Drake-kel a spanyol hajókat, és a kikötőket is az Új Világban. De amikor már a spanyol partokon lévőket is lerohanták az angol "kalózok", ráadásul Erzsébet csapatokkal és pénzzel támogatta a németalföldi spanyolellenes felkelést - ezt azért már Fülöp sem hagyhatta. Szóval Erzsébet tulajdonképpen kiprovokálta, hogy a spanyolok megtámadják Angliát.
A kollektív emlékezetben az armada támadása a legnagyobb külföldi invázióként szerepel, pedig az 1066-os normann megszállás és az 1545-ös francia támadás is nagyobb volt nála. Az armada 130 hajóból állt, míg az angol hajók száma hivatalosan 34 volt, de azt nem teszik hozzá, hogy a privát hajók számával együtt meghaladta a spanyolokét.
Az indulás nem telt el problémák nélkül: útközben meg kellett állniuk, mert a hajók megrongálódtak, betegség ütötte fel a fejét, és az élelem is megromlott. A parancsnok figyelmeztette Fülöpöt, hogy a legénység nem alkalmas a tovább haladásra, de az nem vette ezt figyelembe, úgyhogy újra útra keltek. A terv az volt, hogy Dunkerque-nél találkoznak a Németalföldön állomásozó spanyol csapatokkal, s míg a hajóhad megsemmisíti az angolokat, azok átkelnek Angliába.
Itt futunk bele az első füllentésbe: Sir Francis Drake állítólag éppen bowlingozott, amikor meglátta a közeledő spanyol flottát. Az angol parancsnokhoz fordult, és azt mondta: "Még nagyon sok időnk van, hogy befejezzük a játszmát és legyőzzük a spanyolokat!" Igazi angol hidegvér... 25 évvel a csata utánról találták meg az első említést arról, hogy a tengerészek táncoltak, bowlingoztak és vigadtak a tengerparton. És 150 évvel később meg is született a legenda a bowlingozó Drake-ről...
Calais-ig eljutottak a spanyolok, ahol két hajójuk összeütközött, s az egyiküket elfogták az angolok. Mivel ez a tengeren történt, úgysem látták sokan, az énekmondók óriási győzelmet kerekítettek belőle.
Ez a kutatók szerint egy nagyon fontos mozzanat a brit identitás és nemzeti öntudat kialakulásban. Amikor korábban híre jött, hogy a spanyolok megtámadják Angliát, az emberek nagyon megijedtek, s ezt a morális pánikot próbálták megszüntetni az énekmondók. Egyikük, Thomas Deloney kivételesen népszerű volt. Dalaiban - melyek valódi eseményeken alapuló álhírek voltak - a hatalmas birodalom pokoli katolikus katonái megbecstelenítik a szűzeket, levágják a bölcsőben fekvő gyermekeket. De isten a kis protestáns angol nemzet oldalán áll, s ha így van, akkor ugyan bármi történhet, de valamilyen csoda folytán mégis minden rendben lesz.
Mivel az embereknek tetsző dolgokat mondott, dalai fennmaradtak, s a társadalomkutatók szerint az egyik alapját adták a brit mentalitásnak: amikor a brit nemzet veszélyben érzi magát Európától vagy más hatalomtól, rögtön összezár és erőre kap - gondolom felesleges utalnom a legutóbbi "veszélyre". Azért említem itt Európát, mert a spanyol birodalom olyan óriási volt, hogy az angolok úgy érezték, igazából a katolikus Európa ellen harcoltak.
Mialatt a spanyolok Calais-ban horgonyoztak, a nyolcadik napon megérkezett Erzsébet az ellenkező partra, Tilbury-be, és gyújtó hangú beszédet mondott - máig is idézik és felhasználják -, majd ennek hatására az angolok megrohamozták a spanyolokat, akik pánikba estek, szétszóródtak, 3 hajójuk összeütközött, 1 partra futott, 4 elsüllyedt, a többit meg az erős szél elfújta Skócia és Írország irányába.
Csak egy részlet a fordításomban (lehet kritizálni :-))
„I am come amongst you... in the midst and heat of the battle, to live and die amongst you all.” „...I know I have the body but of a weak and feeble woman; but I have the heart and stomach of a king, and of a king of England too...” I myself will take up arms, I myself will be your general, judge, and rewarder of every one of your virtues in the field.”
Eljöttem közétek... a heves csata közepébe, élni és meghalni közöttetek. "...Tudom, hogy a testem egy gyenge és törékeny asszonyé, de a szívem és az akaratom egy királyé, az angol királyé..." "Magam is fegyvert fogok, énmagam leszek a tábornoka, a bírája és a jutalmazója mindegyikőtöknek, aki a harcmezőn hősiességet mutat."
Nagyon erős szöveg, kár, hogy Erzsébet 11 nappal a csata után készült el vele. Az egész látogatást egy költő, James Aske találta ki. Művében azt álította, hogy Tilbury-ben volt, és ott látta Erzsébetet, ahogy elmondja beszédét - s ezzel megalapozta a harcos királynő képét.
A történészek azóta is vitatkoznak a szöveg velódiságán, ráadásul az Aske által bemutatottban pont a leghíresebb rész, a gyenge és törékeny asszonyi test és a királyi lélek összehasonlítása hiányzik. Ezt ugyanis egy protestáns káplán 35 évvel később írta bele, aki azt állította, hogy szintén ott volt Tilburyben...
A beszéd megírásának idején egyébként a katonák már hazamentek, mert a királynő nem tudta őket tovább fizetni. A harctéren kiérdemelt jutalmat a hősöknek nemhogy nem adta meg Erzsébet, de még a járandóságukat sem fizette meg teljesen. Volt aki csak a hazaútra kapott pénzt. Az angol hajóhad parancsnoka, Lord Howard of Effingham a saját pénzéből fizette ki a saját embereit. Nagyon sok katona megbetegedett, erre William Cecil - Erzsébet tanácsadója - azt mondta, hogy "ha meghalnak, legalább nem kell fizetni nekik." És 1588. végére több mint a fele valóban meghalt a katonáknak - nem csatában, hanem betegségben és éhezésben.
Az armada a hazaúton legalább 22 hajót vesztett el a viharokban. Ez nagyon jól illeszkedett az angol narratívába: a vihar isten vihara volt, aki a katolikus spanyolok ellen fordult, s így Anglia ennek következtében felülkerekedett Európán és egységes, győzedelmes protestáns nemzetté vált.
Bár a háború lezárult, a propaganda nem állt le. Egész Európában terjesztették egy Angliában élő katolikus pap levelét, amit a párizsi spanyol nagykövetnek címzett. A levél arról szólt, hogy még a katolikusok is hibának gondolják az armada támadását, mert hűbbek a királynőhöz, mint a pápához. Néhány fordításban a spanyol hajóhad mint "legyőzhetetlen" (invincible) szerepel - és azóta is így tanulunk róla... A spanyolok soha nem használták ezt a szót, és a levél is hamisítvány volt, William Cecil munkája. A propaganda célba ért: az angolok elkezdték elfogadni, hogy országuk ezentúl protestáns lesz.
A győzelem után béke és egység köszöntött Angliára - mondja a história.
Vagy nem? Itt jön a legjobb rész: hallott valaki az angol ellenarmadáról?
Fülöp hajóinak a fele visszatért Spanyolhonba, s ki is javították őket. A győzelem után Erzsébet elhatározta, hogy végleg legyőzi a spanyolokat, és elküldte Drake-et, hogy semmisitse meg a hajóikat, foglalja el Portugáliát, és ültessen portugál királyt a trónra. Nem sikerült...
Az emberek akkoriban tudtak a vereségről, hiszen a résztvevők négyötöde, kb. 20 ezer ember meghalt, kétszer annyian, mint ami a spanyol veszteség volt az inváziónál. De ezt nem tudhatta meg a világ, így a bevált eszközhöz nyúltak: a propagandához. Pamfleteket terjesztettek Angliában és Európában, amikben lekicsinyítették a veszteségeket, és minden negatív beszámolót gonosz rágalomként ítéltek el. Nagyon jól használták a propaganda fegyverét, sokkal jobban, mint a spanyolok. Utóbbiak ugyanis egyszerűen nem törődtek vele, hiszen ők voltak az akkori világ igazi urai, még 50 éven keresztül.
De hogyan is lett ez a réges régi történet a britek identitásának formálója? Hogyan maradt meg ilyen erősen a nemzeti emlékezetben?
A fent említett Lord Howard 1592-ben 10 falikárpitot csináltatott az armada legyőzéséről. 1616-ban eladta őket I. James-nek, aki Erzsébetet követte a trónon. A kárpitok olyan lényeges részét alkották a brit identitásnak, hogy amikor Napóleon 1798-ben támadással fenyegette Angliát, propagandára használták őket a franciák ellen. Egy népszerű gúnyrajzban, amely a győztes franciákat mutatta be, azok éppen ezeket a falikárpitokat tépik le a falról - s ezzel természetesen az egyik legalapvetőbb nemzeti eredettörténetet alázzák meg. Amit persze nem lehet hagyni!
1834-ben, amikor leégett a Westminster, a kárpitok is megsemmisültek. Az új épületben festményekként alkották meg őket. A dekorálást Viktória királynő férje, Albert herceg vezette. A festmények - sok egyéb, a Tudor-kort bemutató domborművel és portréval együtt a Tudor Roomban vannak. A herceg ide helyeztette Viktória óriási szobrát is, világosan jelezve, hogy a királynő a Tudorok korszakát érzi a legerősebb, legizgalmasabb, magához legközelebb állónak. Az armada legyőzését a legfontosabb diadalnak tartották - szinte aranykornak -, a kapcsolatot tovább erősítve a valóban legyőzhetetlen viktoriánus tengeri világhatalommal.
Viktória uralkodása alatt újra divatba jöttek a Sir Francis Drake szobrok és festmények valamint a népszerű iroldalom állandó szereplői lettek a királynő kalózai - ezzel a nép számára is visszaidézték az angol győzelmet, így erősítve a nemzeti tudatot és összetartozást.
Churchill 1940-es beszédében (Every man to his post) "idézte" a bowlingozó Drake-t, ezzel erősítve a "Keep calm and carry on" mentalitást.
Margaret Thatcher is felhasználta a Tilbury beszédet, I. Erzsébet harcos királynő képét, és győzelmét az armada felett. Meggyőződése volt, hogy a brit nemzet nem lett volna ilyen nagy, ha nem lettek volna olyan vezetői, mint például I. Erzsébet. Egyik beszédében (1976) figyelmeztette nemzetét a kommunizmus és az orosz aggresszió veszélyeire. Válaszul a Vörös Csillag c. orosz nap elnevezte Iron Lady-nek, amire ő újabb beszédet mondott, világos utalásokkal Erzsébet Tilbury szónoklatára. Egy másik alkalommal kifogástalan ruhában (ahogy Erzsébetet ábrázolták a Tilbury festményeken) ült fel egy tankra, ezzel még jobban aláhúzva a párhuzamot.
S amikor azért harcolt (már a lemondása után), hogy Pinochetet ne állíthassák a spanyol bíróság elé, mint egy volt spanyol gyarmat vezetőjét, annak hazautazásakor küldött neki egy, a spanyol armada vereségét ábrázoló dísztányért. A spanyolok nem voltak boldogok...
Lucy Worsley szerint a spanyol armadán aratott győzelem az eltelt 400 év alatt önbizalommal, nagyravágyással és öntelt függetlenséggel ruházta fel Nagy-Britanniát. Azóta is minden vezető - aki összekovácsolni kívánja a nemzetét - felemlíti azt. Az újra és újra elmondott sztorit sokszorosan manipulálták művészek, politikusok és történetírók, de ennek ellenére továbbra is inspiráló nemzeti mítosz, ami válság idején megnyugvást hoz az embereknek. A műsor végén felteszi a költői kérdést: ki tudja, hogy ez a tényeken, mítoszokon és füllentéseken alapuló identitás hova viszi majd az országot?
És hogy miért szegények az angolok?
Bár most megint közelebb kerültem a brit lélek megértéséhez, nem lettem boldogabb az események, a dalok és a hazug propaganda által szőtt valóságtól. Nehéz avval szembesülni, hogy teljesen mindegy, hogy hazugságon vagy igazságon alapul a nemzeti identitás és büszkeség, az szent és érinthetetlen (az ellenarmada történetének ezért kellett eltűnnie a nemzeti emlékezetből).
A propaganda az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje.
Szegény angolok - tulajdonképpen kikerülhetetlen volt a Brexit.
