Két éve írtam egy bejegyzést Nelsonról, amelyben egy történet kétféle értelmezéséről volt szó, attól függően, hogy ki adta elő az adott tényeket. A tévés sztártörténész és a Nelson életével foglalkozó szövetség teljesen más oldalát emelte ki Nelson antiguai tartózkodásának. Lehet találgatni, hogy ki kapott 1 óra műsoridőt a tévében :-)

Az én értelmezésem szerint (:-)) itt tettenérhető volt a napirendelmélet egyik technikája, a framing. Ez egy napirenden lévő ügy egyes jellemzőinek a kiemelésével azokat fontosabbnak mutatja be, mint a többi sajátosságot, Ezáltal egy bizonyos jelentést kölcsönöz a témának - keretet ad neki -, s így befolyásolja az emberek fejében kialakuló képet. Gergő szerint ez inkább cherry picking (mazsolázás) volt, azaz a történész csak az érdekes dolgokat szedegette ki a történetből.

Valójában nem igazán tudom szétválasztani ezt a két elméletet, szerintem inkább egymásra épülnek és az egész alapja lehet a szelektív érzékelés elmélete, ami szerint csak azt hallod meg, amit akarsz...

Ez jutott eszembe, amikor tegnap a Highgate temetőben sétáltunk. Pár éve már voltunk a keleti oldalán, ahol Douglas Adams, Malcolm McLaren és Marx vannak eltemetve. Óriási területen, rengeteg ösvényen, gondozott, elhanyagolt, repkénnyel befutott, hivalkodó és szerény sírok között lehet sétálgatni a fák között beszűrődő napfényben. Mivel jelenleg is használják, még jelen van benne a szomorúság.

Ugyan a nyugati oldalában is temetkeznek még, de az el van zárva a látogatók elől, úgyhogy a sétánk alatt csak a szép, gótikus faragott köveket és a romantikusan burjánzó növényeket láttuk. Egy kivételt láttam: Alexander Litvinyenkoét. Séta közben alapos és nagyon érdekes előadást tartott egy önkéntes: szó esett a temető történetéről, az ide temetkező híres emberekről, a viktoriánus lélekről, vandálokról, filmforgatásokról.

A legérdekesebb a viktoriánus kor halálhoz való viszonya volt. Azt addig is tudtam, hogy teljesen elterjedt volt halottakkal fotózkodni, de azt nem, hogy az emberek hétvégi programként jártak temetői kirándulásokra. Akiknek rokona volt ott eltemetve, azok rendszeresen piknikeltek akár a mauzóleum tetején, mint Sir Loftus Otway generálisén:

Akkoriban nagyon divatos volt minden, ami Egyiptomból jött, úgyhogy építettek egy egyiptomi utat:

Ami mostanra inkább egy dzsungelből előbukkanó, elveszett inka városra hasonlít:

Itt a rokonok az út mindkét oldalán lévő kriptákban költötték el a magukkal hozott ételt-italt. 

Az út végén a Libanon térhez jutunk. A kör alakú tér belső részén egyiptomi stílusú, kívül neoklasszikus kripták vannak.

Sok filmet - főleg horrort forgattak itt. Legutóbb a Legendás állatok második részének egyik helyszíne volt - igaz Párzsként eladva...

Sajnos nem tudtunk körülmenni, mert le volt zárva az út. A térnek nevet adó 280 éves libanoni cédrus ugyanis haldoklik, és mivel bármikor kidőlhet, augusztus folyamán ki fogják vágni. Kár, mert sokat hozzáad a hely hangulatához. 

A tér mögött van a katakomba, ami nagyon divatos temetkezési hely volt a templomhoz való közelsége miatt. Szerintem szörnyű volt, sötét és nyirkos, ráadásul olyan mint egy túlméretezett kolumbárium, mivel nem urnák, hanem koporsók voltak a fülkékben. 

De az emberek ennek ellenére szívesen látogatták, nemcsak a templom miatt, hanem mert gyönyörű kilátás nyílt a tetejéről.

A fenti példák alapján azt hiszem, most már viszonylag jól látszik a viktoriánus kor emberének hozzáállása a halálhoz. Szóval mással, mint a napirendelmélettel/mazsolázgatással nem tudom megmagyarázni, hogy az egyik vezető történész (Lucy Worsley, főkurátora a Historical Royal Palace-nak) Viktóriáról szóló műsorában kivételesnek nevezte a királynő halálig tartó gyászát, ami szörnyű hatással volt a gyerekeire.

Viktória egész életében írta a leveleket és a naplóját, amit halála után nagyrészt megsemmisített az egyik lánya. De a maradékból egyfelől kiderül, hogy ugyan nagyon elzárt életet élt, de otthon szeretett kuncogni és viccelődni, másfelől, hogy rátelepedett a gyerekeire, állandóan tanácsokkal bombázta őket, és megsértődött, ha nem fogadták meg. Úgyhogy mai ésszel gondolkodva talán ez utóbbi volt rossz hatással rájuk, nem a gyászolás.

Végül még pár kép a temető mindkét feléből:

 A végére még itt van egy jó kis link podcastokkal és írásokkal, ha még valaki érdeklődne a viktoriánus kor iránt.