Szegény britek - jutott az eszembe, amikor megnéztem Lucy Worsley Royal History's Biggest Fibs c. sorozatának következő részét a spanyol legyőzhetetlen armadáról - majd a végén megtudjátok miért.
Az előző rész az angol reformáció nagy füllentéseiről - de ezzel együtt annak nemzeti identitás és büszkeség építő szerepéről szólt, s hogy ez mennyiben befolyásolta a Brexitet.
Ebben a részben nem távolodtunk el nagyon Henriktől: Lucy Worsley I. Erzsébet és a legyőzhetetlen spanyol armada történetét mesélte el.
Mint ahogy mi is tanultuk az iskolában, a spanyol birodalom 1588-ban megtámadta Angliát, mert nem nézhette, hogy Erzsébet Bloody Mary halála után újra visszatért a protestáns valláshoz. A legyőzhetetlen armada viszont csúfos vereséget szenvedett, s ez hozzájárult Anglia, mint tengeri hatalom felemelkedéséhez.
Persze ez nem egészen így történt...
Erzsébet egész életében baráti viszonyban volt a spanyol királlyal, II. Fülöppel, ugyanis az sógoraként, Bloody Mary férjeként nagyon sokat tett azért, hogy felesége a halálos ágyán Erzsébetet jelölje meg utódjául. Mary azért utálta őt, mert református volt, és Boleyn Anna lányaként szerinte nem is lehetett törvényes utódja Henriknek. Fülöp viszont azért ellenkezett, mert Mária, a skótok királynője - akit Mary szeretett volna a trónon látni - a francia trónörökös jegyese volt, s Fülöp nem akarta az ellenség kezére adni Angliát. Bloody Mary halála után meg is kérte Erzsébet kezét, de mire az pár hónappal később visszautasította, már el is vett feleségül egy francia hercegnőt...
Szóval ott tartottunk, hogy a pápa nyomást gyakorolt Fülöpre, hogy mentse meg Angliát a protestáns mételytől. Fülöpnek ez kapóra jött, mert Erzsébet nagyon sok bosszúságot okozott neki: rendszeresen fosztogattatta Sir Francis Drake-kel a spanyol hajókat, és a kikötőket is az Új Világban. De amikor már a spanyol partokon lévőket is lerohanták az angol "kalózok", ráadásul Erzsébet csapatokkal és pénzzel támogatta a németalföldi spanyolellenes felkelést - ezt azért már Fülöp sem hagyhatta. Szóval Erzsébet tulajdonképpen kiprovokálta, hogy a spanyolok megtámadják Angliát.
A kollektív emlékezetben az armada támadása a legnagyobb külföldi invázióként szerepel, pedig az 1066-os normann megszállás és az 1545-ös francia támadás is nagyobb volt nála. Az armada 130 hajóból állt, míg az angol hajók száma hivatalosan 34 volt, de azt nem teszik hozzá, hogy a privát hajók számával együtt meghaladta a spanyolokét.
Az indulás nem telt el problémák nélkül: útközben meg kellett állniuk, mert a hajók megrongálódtak, betegség ütötte fel a fejét, és az élelem is megromlott. A parancsnok figyelmeztette Fülöpöt, hogy a legénység nem alkalmas a tovább haladásra, de az nem vette ezt figyelembe, úgyhogy újra útra keltek. A terv az volt, hogy Dunkerque-nél találkoznak a Németalföldön állomásozó spanyol csapatokkal, s míg a hajóhad megsemmisíti az angolokat, azok átkelnek Angliába.
Itt futunk bele az első füllentésbe: Sir Francis Drake állítólag éppen bowlingozott, amikor meglátta a közeledő spanyol flottát. Az angol parancsnokhoz fordult, és azt mondta: "Még nagyon sok időnk van, hogy befejezzük a játszmát és legyőzzük a spanyolokat!" Igazi angol hidegvér... 25 évvel a csata utánról találták meg az első említést arról, hogy a tengerészek táncoltak, bowlingoztak és vigadtak a tengerparton. És 150 évvel később meg is született a legenda a bowlingozó Drake-ről...
Calais-ig eljutottak a spanyolok, ahol két hajójuk összeütközött, s az egyiküket elfogták az angolok. Mivel ez a tengeren történt, úgysem látták sokan, az énekmondók óriási győzelmet kerekítettek belőle.
Ez a kutatók szerint egy nagyon fontos mozzanat a brit identitás és nemzeti öntudat kialakulásban. Amikor korábban híre jött, hogy a spanyolok megtámadják Angliát, az emberek nagyon megijedtek, s ezt a morális pánikot próbálták megszüntetni az énekmondók. Egyikük, Thomas Deloney kivételesen népszerű volt. Dalaiban - melyek valódi eseményeken alapuló álhírek voltak - a hatalmas birodalom pokoli katolikus katonái megbecstelenítik a szűzeket, levágják a bölcsőben fekvő gyermekeket. De isten a kis protestáns angol nemzet oldalán áll, s ha így van, akkor ugyan bármi történhet, de valamilyen csoda folytán mégis minden rendben lesz.
Mivel az embereknek tetsző dolgokat mondott, dalai fennmaradtak, s a társadalomkutatók szerint az egyik alapját adták a brit mentalitásnak: amikor a brit nemzet veszélyben érzi magát Európától vagy más hatalomtól, rögtön összezár és erőre kap - gondolom felesleges utalnom a legutóbbi "veszélyre". Azért említem itt Európát, mert a spanyol birodalom olyan óriási volt, hogy az angolok úgy érezték, igazából a katolikus Európa ellen harcoltak.
Mialatt a spanyolok Calais-ban horgonyoztak, a nyolcadik napon megérkezett Erzsébet az ellenkező partra, Tilbury-be, és gyújtó hangú beszédet mondott - máig is idézik és felhasználják -, majd ennek hatására az angolok megrohamozták a spanyolokat, akik pánikba estek, szétszóródtak, 3 hajójuk összeütközött, 1 partra futott, 4 elsüllyedt, a többit meg az erős szél elfújta Skócia és Írország irányába.
Csak egy részlet a fordításomban (lehet kritizálni :-))
„I am come amongst you... in the midst and heat of the battle, to live and die amongst you all.” „...I know I have the body but of a weak and feeble woman; but I have the heart and stomach of a king, and of a king of England too...” I myself will take up arms, I myself will be your general, judge, and rewarder of every one of your virtues in the field.”
Eljöttem közétek... a heves csata közepébe, élni és meghalni közöttetek. "...Tudom, hogy a testem egy gyenge és törékeny asszonyé, de a szívem és az akaratom egy királyé, az angol királyé..." "Magam is fegyvert fogok, énmagam leszek a tábornoka, a bírája és a jutalmazója mindegyikőtöknek, aki a harcmezőn hősiességet mutat."
Nagyon erős szöveg, kár, hogy Erzsébet 11 nappal a csata után készült el vele. Az egész látogatást egy költő, James Aske találta ki. Művében azt álította, hogy Tilbury-ben volt, és ott látta Erzsébetet, ahogy elmondja beszédét - s ezzel megalapozta a harcos királynő képét.
A történészek azóta is vitatkoznak a szöveg velódiságán, ráadásul az Aske által bemutatottban pont a leghíresebb rész, a gyenge és törékeny asszonyi test és a királyi lélek összehasonlítása hiányzik. Ezt ugyanis egy protestáns káplán 35 évvel később írta bele, aki azt állította, hogy szintén ott volt Tilburyben...
A beszéd megírásának idején egyébként a katonák már hazamentek, mert a királynő nem tudta őket tovább fizetni. A harctéren kiérdemelt jutalmat a hősöknek nemhogy nem adta meg Erzsébet, de még a járandóságukat sem fizette meg teljesen. Volt aki csak a hazaútra kapott pénzt. Az angol hajóhad parancsnoka, Lord Howard of Effingham a saját pénzéből fizette ki a saját embereit. Nagyon sok katona megbetegedett, erre William Cecil - Erzsébet tanácsadója - azt mondta, hogy "ha meghalnak, legalább nem kell fizetni nekik." És 1588. végére több mint a fele valóban meghalt a katonáknak - nem csatában, hanem betegségben és éhezésben.
Az armada a hazaúton legalább 22 hajót vesztett el a viharokban. Ez nagyon jól illeszkedett az angol narratívába: a vihar isten vihara volt, aki a katolikus spanyolok ellen fordult, s így Anglia ennek következtében felülkerekedett Európán és egységes, győzedelmes protestáns nemzetté vált.
Bár a háború lezárult, a propaganda nem állt le. Egész Európában terjesztették egy Angliában élő katolikus pap levelét, amit a párizsi spanyol nagykövetnek címzett. A levél arról szólt, hogy még a katolikusok is hibának gondolják az armada támadását, mert hűbbek a királynőhöz, mint a pápához. Néhány fordításban a spanyol hajóhad mint "legyőzhetetlen" (invincible) szerepel - és azóta is így tanulunk róla... A spanyolok soha nem használták ezt a szót, és a levél is hamisítvány volt, William Cecil munkája. A propaganda célba ért: az angolok elkezdték elfogadni, hogy országuk ezentúl protestáns lesz.
A győzelem után béke és egység köszöntött Angliára - mondja a história.
Vagy nem? Itt jön a legjobb rész: hallott valaki az angol ellenarmadáról?
Fülöp hajóinak a fele visszatért Spanyolhonba, s ki is javították őket. A győzelem után Erzsébet elhatározta, hogy végleg legyőzi a spanyolokat, és elküldte Drake-et, hogy semmisitse meg a hajóikat, foglalja el Portugáliát, és ültessen portugál királyt a trónra. Nem sikerült...
Az emberek akkoriban tudtak a vereségről, hiszen a résztvevők négyötöde, kb. 20 ezer ember meghalt, kétszer annyian, mint ami a spanyol veszteség volt az inváziónál. De ezt nem tudhatta meg a világ, így a bevált eszközhöz nyúltak: a propagandához. Pamfleteket terjesztettek Angliában és Európában, amikben lekicsinyítették a veszteségeket, és minden negatív beszámolót gonosz rágalomként ítéltek el. Nagyon jól használták a propaganda fegyverét, sokkal jobban, mint a spanyolok. Utóbbiak ugyanis egyszerűen nem törődtek vele, hiszen ők voltak az akkori világ igazi urai, még 50 éven keresztül.
De hogyan is lett ez a réges régi történet a britek identitásának formálója? Hogyan maradt meg ilyen erősen a nemzeti emlékezetben?
A fent említett Lord Howard 1592-ben 10 falikárpitot csináltatott az armada legyőzéséről. 1616-ban eladta őket I. James-nek, aki Erzsébetet követte a trónon. A kárpitok olyan lényeges részét alkották a brit identitásnak, hogy amikor Napóleon 1798-ben támadással fenyegette Angliát, propagandára használták őket a franciák ellen. Egy népszerű gúnyrajzban, amely a győztes franciákat mutatta be, azok éppen ezeket a falikárpitokat tépik le a falról - s ezzel természetesen az egyik legalapvetőbb nemzeti eredettörténetet alázzák meg. Amit persze nem lehet hagyni!
1834-ben, amikor leégett a Westminster, a kárpitok is megsemmisültek. Az új épületben festményekként alkották meg őket. A dekorálást Viktória királynő férje, Albert herceg vezette. A festmények - sok egyéb, a Tudor-kort bemutató domborművel és portréval együtt a Tudor Roomban vannak. A herceg ide helyeztette Viktória óriási szobrát is, világosan jelezve, hogy a királynő a Tudorok korszakát érzi a legerősebb, legizgalmasabb, magához legközelebb állónak. Az armada legyőzését a legfontosabb diadalnak tartották - szinte aranykornak -, a kapcsolatot tovább erősítve a valóban legyőzhetetlen viktoriánus tengeri világhatalommal.
Viktória uralkodása alatt újra divatba jöttek a Sir Francis Drake szobrok és festmények valamint a népszerű iroldalom állandó szereplői lettek a királynő kalózai - ezzel a nép számára is visszaidézték az angol győzelmet, így erősítve a nemzeti tudatot és összetartozást.
Churchill 1940-es beszédében (Every man to his post) "idézte" a bowlingozó Drake-t, ezzel erősítve a "Keep calm and carry on" mentalitást.
Margaret Thatcher is felhasználta a Tilbury beszédet, I. Erzsébet harcos királynő képét, és győzelmét az armada felett. Meggyőződése volt, hogy a brit nemzet nem lett volna ilyen nagy, ha nem lettek volna olyan vezetői, mint például I. Erzsébet. Egyik beszédében (1976) figyelmeztette nemzetét a kommunizmus és az orosz aggresszió veszélyeire. Válaszul a Vörös Csillag c. orosz nap elnevezte Iron Lady-nek, amire ő újabb beszédet mondott, világos utalásokkal Erzsébet Tilbury szónoklatára. Egy másik alkalommal kifogástalan ruhában (ahogy Erzsébetet ábrázolták a Tilbury festményeken) ült fel egy tankra, ezzel még jobban aláhúzva a párhuzamot.
S amikor azért harcolt (már a lemondása után), hogy Pinochetet ne állíthassák a spanyol bíróság elé, mint egy volt spanyol gyarmat vezetőjét, annak hazautazásakor küldött neki egy, a spanyol armada vereségét ábrázoló dísztányért. A spanyolok nem voltak boldogok...
Lucy Worsley szerint a spanyol armadán aratott győzelem az eltelt 400 év alatt önbizalommal, nagyravágyással és öntelt függetlenséggel ruházta fel Nagy-Britanniát. Azóta is minden vezető - aki összekovácsolni kívánja a nemzetét - felemlíti azt. Az újra és újra elmondott sztorit sokszorosan manipulálták művészek, politikusok és történetírók, de ennek ellenére továbbra is inspiráló nemzeti mítosz, ami válság idején megnyugvást hoz az embereknek. A műsor végén felteszi a költői kérdést: ki tudja, hogy ez a tényeken, mítoszokon és füllentéseken alapuló identitás hova viszi majd az országot?
És hogy miért szegények az angolok?
Bár most megint közelebb kerültem a brit lélek megértéséhez, nem lettem boldogabb az események, a dalok és a hazug propaganda által szőtt valóságtól. Nehéz avval szembesülni, hogy teljesen mindegy, hogy hazugságon vagy igazságon alapul a nemzeti identitás és büszkeség, az szent és érinthetetlen (az ellenarmada történetének ezért kellett eltűnnie a nemzeti emlékezetből).
A propaganda az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje.
Szegény angolok - tulajdonképpen kikerülhetetlen volt a Brexit.
