Szeretem az angol történelmi dokumentumfilmeket. Általában izgalmasan, nyomozásszerűen mutatják be az adott témát. A múltkor látott film sem volt más:  dr Sam Willis történész utánaeredt annak, hogy a fiatal Nelson kapitány - aki négy évet töltött Antiguán 1784-87 között - vajon miért mondta, hogy gyűlöli még a látványát is a szigetnek, ami egy "pokoli luk".

Egy Antiguán talált tömegsír ürügyén bemutatta a sziget történetét, a cukornádtermelést, a rabszolgák életét, a tengerészek mindennapjait. Mivel nagyon fontos támaszpont volt, igazi ipari település alakult ki rajta, amelyben vaskohók működtek, és kénkövet is gyártottak. Természetesen minden szennyvizet a tengerbe eresztettek és a levegő is nagyon piszkos és büdös lehetett. Korábbi ásatások azt is feltárták, hogy a tengerfenéken lábnyi vastagságban található a tengerészek által vízbe dobott szemét. Több ezer ember élt itt, s mivel az öböl védett minden áramlattól, a naszádok tulajdonképpen egy nagy pöcegödörben horgonyoztak. Arról nem is beszélve, hogy maguk a hajók is nagyon egészségtelen lakóhelyek voltak: szűk helyeken összeszorulva élt többszáz ember, együtt a háziállatokkal. (Én is voltam egy ilyenen, és pont Nelsonén, Portsmouth-ban. Tényleg nagyon kicsi, alacsony tetejű alvóhelyük volt. Viszont a szinteket meglepően hosszú és meredek lépcsők kötötték össze, ahol még járni is óvatosan kellett.) Visszatérve az egészségtelen környezetre, maga az öböl is nagyon védett helyen van: a környező hegyek megfognak minden szelet és semmi sem enyhíti a hőséget. Vérhas, malária és sárgaláz pusztított. 

Felmerült az ólommérgezés hipotézise is. A grog nagyon népszerű volt a tengerészek között. Mivel a rum ólom párolókban készült, nagyon mérgező volt. Ha valaki kórházba került hasi fájdalmakkal, akkor vagy megköpölyözték vagy higanyt adtak neki, ami nemigen segített... A hipotézis szerint az ólommérgezés miatt legyengült tengerészek fokozottan érzékenyek voltak a trópusi betegségekre. 

A feljegyzéseknek köszönhetően tudjuk, hogy Nelson hajóján senki sem halt meg. A tengerészei lelkével is foglalkozott: bátorította őket, hogy táncoljanak, zenéljenek, zsonglőrködjenek és színielőadásokat tartsanak.

Ezután a felütés után kiderült, hogy a tengerészek magas halálozása Nelson ideje után történt. Úgyhogy már nagyon kiváncsi voltam, hogy miért írhatott olyan keserűen a szigetről.

Hát persze, hogy egy nő miatt :-) Mary Moutray-t, a sziget kormányzójának a feleségét sokszor látogatta, és nagyon szomorú volt, amikor fél év múltán elköltöztek férjével. 

De jó! - gondoltam - ebből írok egy bejegyzést, és megpróbálom visszaadni a "nyomozás" menetét is. Mivel többet szerettem volna írni Mary-ről, kicsit keresgéltem az interneten, ahol belefutottam a The Nelson Society weboldalába. 

És itt jön be a napirendelmélet egyik technikája, a framing (keretezés). Ez egy napirenden lévő ügy egyes jellemzőinek a kiemelésével azokat fontosabbnak mutatja be, mint a többi sajátosságot, Ezáltal egy bizonyos jelentést kölcsönöz a témának - keretet ad neki -, s így befolyásolja az emberek fejében kialakuló képet.

Lehet, hogy Nelson Mary elutazása miatt is utálta a szigetet, de a fő oka az volt, hogy ő örvendett közutálatnak az angol kereskedők között. Ugyanis ragaszkodott a Navigation Act betartásához, ami megakadályozta, hogy azok amerikaiakkal kereskedjenek... Be is perelték, de persze elvesztették a pert, hiszen Nelson csak betartotta a törvényt.

Milyen unalmas! A romantikus hős, aki betartatja a kereskedelmi egyezményt... Szóval Sam Willis nem hazudott, csak a történet szerelmi szálát kiemelve romantikus értelmezést közvetített a nézőnek:-)