Szeretem az angol történelmi dokumentumfilmeket. Általában izgalmasan, nyomozásszerűen mutatják be az adott témát. A múltkor látott film sem volt más:  dr Sam Willis történész utánaeredt annak, hogy a fiatal Nelson kapitány - aki négy évet töltött Antiguán 1784-87 között - vajon miért mondta, hogy gyűlöli még a látványát is a szigetnek, ami egy "pokoli luk".

Egy Antiguán talált tömegsír ürügyén bemutatta a sziget történetét, a cukornádtermelést, a rabszolgák életét, a tengerészek mindennapjait. Mivel nagyon fontos támaszpont volt, igazi ipari település alakult ki rajta, amelyben vaskohók működtek, és kénkövet is gyártottak. Természetesen minden szennyvizet a tengerbe eresztettek és a levegő is nagyon piszkos és büdös lehetett. Korábbi ásatások azt is feltárták, hogy a tengerfenéken lábnyi vastagságban található a tengerészek által vízbe dobott szemét. Több ezer ember élt itt, s mivel az öböl védett minden áramlattól, a naszádok tulajdonképpen egy nagy pöcegödörben horgonyoztak. Arról nem is beszélve, hogy maguk a hajók is nagyon egészségtelen lakóhelyek voltak: szűk helyeken összeszorulva élt többszáz ember, együtt a háziállatokkal. (Én is voltam egy ilyenen, és pont Nelsonén, Portsmouth-ban. Tényleg nagyon kicsi, alacsony tetejű alvóhelyük volt. Viszont a szinteket meglepően hosszú és meredek lépcsők kötötték össze, ahol még járni is óvatosan kellett.) Visszatérve az egészségtelen környezetre, maga az öböl is nagyon védett helyen van: a környező hegyek megfognak minden szelet és semmi sem enyhíti a hőséget. Vérhas, malária és sárgaláz pusztított. 

Felmerült az ólommérgezés hipotézise is. A grog nagyon népszerű volt a tengerészek között. Mivel a rum ólom párolókban készült, nagyon mérgező volt. Ha valaki kórházba került hasi fájdalmakkal, akkor vagy megköpölyözték vagy higanyt adtak neki, ami nemigen segített... A hipotézis szerint az ólommérgezés miatt legyengült tengerészek fokozottan érzékenyek voltak a trópusi betegségekre. 

A feljegyzéseknek köszönhetően tudjuk, hogy Nelson hajóján senki sem halt meg. A tengerészei lelkével is foglalkozott: bátorította őket, hogy táncoljanak, zenéljenek, zsonglőrködjenek és színielőadásokat tartsanak.

Ezután a felütés után kiderült, hogy a tengerészek magas halálozása Nelson ideje után történt. Úgyhogy már nagyon kiváncsi voltam, hogy miért írhatott olyan keserűen a szigetről.

Hát persze, hogy egy nő miatt :-) Mary Moutray-t, a sziget kormányzójának a feleségét sokszor látogatta, és nagyon szomorú volt, amikor fél év múltán elköltöztek férjével. 

De jó! - gondoltam - ebből írok egy bejegyzést, és megpróbálom visszaadni a "nyomozás" menetét is. Mivel többet szerettem volna írni Mary-ről, kicsit keresgéltem az interneten, ahol belefutottam a The Nelson Society weboldalába. 

És itt jön be a napirendelmélet egyik technikája, a framing (keretezés). Ez egy napirenden lévő ügy egyes jellemzőinek a kiemelésével azokat fontosabbnak mutatja be, mint a többi sajátosságot, Ezáltal egy bizonyos jelentést kölcsönöz a témának - keretet ad neki -, s így befolyásolja az emberek fejében kialakuló képet.

Lehet, hogy Nelson Mary elutazása miatt is utálta a szigetet, de a fő oka az volt, hogy ő örvendett közutálatnak az angol kereskedők között. Ugyanis ragaszkodott a Navigation Act betartásához, ami megakadályozta, hogy azok amerikaiakkal kereskedjenek... Be is perelték, de persze elvesztették a pert, hiszen Nelson csak betartotta a törvényt.

Milyen unalmas! A romantikus hős, aki betartatja a kereskedelmi egyezményt... Szóval Sam Willis nem hazudott, csak a történet szerelmi szálát kiemelve romantikus értelmezést közvetített a nézőnek:-)

Mivel elég sokat utazom, megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy a kisgyerekekkel utazók a legtöbb esetben igenis mindent megpróbálnak, hogy gyerekeik ne zavarják a többi utast. Az én három gyerekem szerencsére már nagy, úgyhogy az utazás előtti és alatti izgalomhoz legalább nem járul hozzá a szorongás: vajon minden rendben lesz, nem fog fájni a fülük, nem fognak félni, tudnak nyugton maradni?

Bár úgy is feltehetném a kérdést, hogy vajon milyen utastársaink lesznek? Egyik barátnőm, a gépről posztolta indulás előtt, hogy: "szörnyű út lesz, körbevesznek minket a gyerekek". Ezzel a hozzáállással még a legjólneveltebb gyerekek is kibírhatatlanok... Én, ha meghallom a gyereksírást felszállás előtt vagy közben, arra gondolok, hogy szegényke biztos fél vagy fáj neki a füle. Emlékszem, hogy nekem milyen félelmetes volt először repülni, és igazából most sem szeretem azt a bizonytalan érzést a fejemben, meg ha eldugul a fülem.

Azért volt egy eset, ahol szülő és utas is hunyó volt. Egy olyan 3-4 éves forma kislány utazott együtt az anyjával, és egy idő után már érezhető volt, hogy inkább hisztizik, mint sír. Ilyenkor a szülők megpróbálják elterelni a gyerek figyelmét, játékot, könyvet vesznek elő vagy legalább megpróbálnak mesélni, piros pacsit játszani, esetleg engedik a gyereket a folyosón rohangálni (ami persze szintén zavarja az utastársakat, de a gyerek legalább nem bőg). Náluk semmi nem volt, és a nő csak értetlenkedett, hogy miért viselkedik így a gyerek. Ekkor - egy jóval hátrább lévő sorból - odament hozzá egy nagykönyvből kilépett magas, tetovált, kigyúrt kopasz, és megkérte, hogy bőgesse még hangosabban a gyerekét, majd választ sem várva, visszatért a helyére. Ilyenkor általában az emberek a gyengébb fél pártját fogják, de azért itt minkenki inkább csak hümmögött az együttérzést váró anya felháborodott szavaira.

Ekkor lépett közbe egy másik utastárs, aki papírzsebkendőből gyönyörű rózsát hajtogatott, és odaadta a kislánynak. A gyerek több mint fél órát játszott vele! Utána szépen elcsendesedett, és elaludt az anyja ölében. Mindenki felsóhajtott, és végre csönd lett.

Akkor jött a turbulencia. Kigyulladt a biztonsági öves lámpa, és a légikísérők elkezdték ellenőrizni, hogy mindenki be van-e kötve. Mivel két éves kor fölött külön ülésen kell ülni, az anyát megkérték, hogy tegye le a kislányt az öléből. Megpróbált ellenkezni, mert tudta jól, hogy mi fog történni, de a stewardess nem hagyta magát. Pont addigra sikerült a bömbölő gyereket bekötni, mire kialudt az öves lámpa. 

És akkor mit kezdjek egy felnőttel, aki a háttámlámat rugdossa a zene ütemére?!

Szeretem az építkezős műsorokat. Itt nagy a hagyományuk: van felújítós, otthonkeresős, új házépítős. Ez utóbbin belül is több kategória létezik: van aki olcsón építkezik, van aki különleges álmát szeretné megvalósítani, van aki egy régi épületet alakít moderné. 

Már írtam az egyikről, s most ugyanannak az építésznek, Piers Taylornak láttam egy új sorozatát. Caroline Quentinnel, egy színésznővel járták be a világot, s valóban nagyon különleges otthonokat látogattak meg tengerparton, erdőben, hegycsúcson és sivatagban. 

Tényleg szuperek voltak. De talán kettő kivételével mindegyikhez kellett magyarázat, az építész koncepciójának a magyarázata, s ezután már majdnem mindegyikkel megbarátkoztam. Az az egy, amelyik rögtön tetszett, egy pohutakawa fa (újzélandi karácsonyfa) ligetben épült, főleg fából, óriási üvegfelületekkel, teljesen elhúzható ajtókkal a teraszra, így egybenyitva a kintet és a bentet. Nem volt kocka alakú, nem voltak óriási, négyzet alakú látszóbeton felületei. A másik, a Waterfall Bay House is főképpen a természet része volt. 

Most akkor egyszerűen csak maradi vagyok? Az utolsó modern, ami tetszett, Goldfinger Ernő londoni háza volt, a bauhaus, például a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep vagy Frank Lloyd Wright Fallingwater háza (most csak lakóházakról beszélek). 

Tehát nem az egyszerű formákkal van bajom. És nem is a belsővel, mert talán egy kivételével - ami úgy nézett ki, mint egy modern üzem - mindegyik bemutatott épületben szuperul tudnék élni.

Azt hiszem, a külső, ami bánt. Mert a részletek, ha közelebb megyünk a házhoz, és látni a finoman kimunkált, különleges anyagokat, már az összképet is befolyásolják. Mint például az egyik tengerparti háznál, ahol a tető távolról úgy nézett ki, mintha összevissza állnának a cserepek rajta, de közelről látszott, hogy olyan, mintha sárkánypikkelyből lenne, a lehető legfinomabban megmunkálva. Közelről a beton is szép, és ha már láttam a belsejét egy háznak, akkor már érthető, és megszépül a külső.

Erről eszembe jutott egy párhuzam a virágokkal. Közelről nagyon szép egy finom kis virág, akár egy gyom is. De azért távolról csak gaznak látszik... Legfeljebb ha már tudom, hogy milyen szép közelről, tekintek rá máshogy. Esetleg a ritkaságától esem ámulatba. De azért a nagyméretű virágokat szeretem a legjobban - vagy csak a szemem romlik? :-)