Mivel apu a tömegsport híve volt, ezért több sportágat is kipróbáltam gyerekkoromban. Kezdtem a tornával, amit nagyon élveztem, de egy idő múlva elmagyarázta az edzőm, hogy sajnos 5 centivel rövidebb a lábam a kelleténél - vagy csak nem akarták megmondani, hogy nem vagyok elég tehetséges (tényleg nem voltam az). Így hát folytattam a művészi tornával. Azt is nagyon szerettem, de nem emlékszem, hogy miért hagytam abba. Mivel utána rögtön az atlétikával folytattam, talán a szüleim keze lehetett benne a döntésben.

Olyan 9 éves lehettem, s abban az időben nyáron négypróba volt, télen futás. Soha nem szerettem a nyarakat. Nem tudtam magasugrani, távolugrani, kislabda hajításban teljesen nevetséges voltam - olyan igazi lányosan dobtam - a 60 méteres futásban sem voltam jó. Ezen kívül volt még 400 és 800 méteres futás, ami szörnyen ment. Szóval csupa kudarc. A két dolog, amiben jó voltam, a bemelegítés és a levezetés. Ugyanis akkor annyit futhattam, amennyit csak akartam. Olyan is volt, hogy kértem az edzőmet, hadd fussak az egész edzés alatt.

Télen jött a hosszútávfutás. Akkor voltam igazán elememben. Ez persze az én koromban 1,5, max. 3 kilométert jelentett. Valahogy pont a legvégére volt a legtöbb erőm, és simán megelőztem még az idősebbeket is. Egy csomó érmem volt, és megdöntöttem többéves csúcsokat.

És akkor megint jött a nyár és a négypróba.

Két nyarat bírtam ki, és amikor vége lett a harmadik téli szezonnak, közeledett újra a nyár, már teljesen kétségbe voltam esve. Olyannyira féltem, hogy otthagytam a Vasast. Senki sem marasztalt. Az edzőm, aki a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára is volt a későbbiekben, megbecsült szakember, mégcsak el sem búcsúzott tőlem, csak tudomásul vette, hogy elmegyek.

Hosszú évekig nyomasztott mindez, majd avval vigasztaltam magam, hogy úgysem lett volna jó, ha élsportoló leszek. Ha egyáltalán az lettem volna... Mindenesetre valószínűleg egyenesebb utat járok be és nem hánykolódom apai kérésre a kosárlabda, kézilabda, röplapda edzések között, sehol sem megragadva.

Most már úgy gondolom, hogy az edzőmnek nem velem, hanem apuval lehetett baja, aki sportállamtitkár, majd a TF főigazgatója volt. Ő volt az, akire azt mondják: meggyőződéses kommunista, aki eleinte hitt abban, hogy új világ kezdődik. A háború előtt ezüstműves inas volt. Akkoriban a különböző iparágak munkásai nagyon szervezettek voltak: kirándulni jártak és sokat sportoltak. Innen jött apu sportszeretete. Később NB II-es röplabdázó lett. Amikor velem mindez történt, már rég nyugdíjazták a szívinkfartusa miatt, amit - később még másik hármat - akkor kapott, amikor már nem bírta, hogy a többi vezetőnek nem a sport, hanem a saját boldogulása a fontos. Találtam egy írást, ami elég jól érzékelteti a kor hangulatát. 

Na, mindegy is, a lényeg, hogy a történtek már a helyükre kerültek. Most is csak azért írtam róla, mert olvastam egy cikket az Indexen a jó és a rossz edzőkről.

Amikor ideköltöztünk, rögtön feltűnt, hogy szinte minden településnek középkori temploma van. Gondoltam is, hogy milyen szerencsés Anglia, amiért ezek fennmaradhattak.

Az első meglepetés akkor ért, amikor egy nagyon kedves néni elmagyarázta a városunk egyik anglikán templomáról, hogy igazából csak réginek néz ki, hiszen összesen 170 éves. Persze azért marad még így is elég öreg templom :-)

Most már többet tudok a sok, főleg gótikus "régi" templomról, a múlt héten ugyanis láttam egy nagyon érdekes tévéműsort Augustus Welby Northmore Puginról (1812-1852).

Az apja francia arisztokrata volt, aki a forradalom elől menekült Angliába. Műszaki rajzolóként dolgozott John Nash-nak, aki kora ünnepelt építésze volt. Id Pugin tanította meg a fiát rajzolni, aki valószínűleg semmilyen hivatalos oktatást nem kapott, viszont gyakran utaztak együtt külföldre, az ottani építészetet tanulmányozni. Pugin a papájától tanulta meg a gótika szeretetét is.

Olyan tehetséges volt, hogy 19 évesen már bútorokat tervezhetett a Windsor kastélyba. Ekkor házasodott meg, de felesége, Anne egy évvel később belehalt a gyerekágyba. Egy évvel később újra megnősült, s második feleségével, Louisa-val 5 gyerekük született. Tizenegy évvel később ő is meghalt, de Pugin újra megházasodott: harmadik feleségével, Jane-nel két további gyerekük született. 

Pugint anyja, gyerekkorában egy presbiteriánus gyülekezetbe vitte, amit ő nagyon utált. A beszédek unalmasak és hosszúak voltak, a felekezet hideg és elutasító, és még a templom sivár. Ő a gótikát szerette, a pompás szertartásokat, a szép díszítéseket, úgyhogy amint tudta felvette a katolikus hitet. Szerencséjére, pont azelőtt öt évvel oldották föl a katolikusokat érintő szigorú szabályokat, úgyhogy legalább elméletileg esélye lehetett a sikeres karrierre. 

Így is lett, legalábbis egy ideig. Megtérése ugyanis új, katolikus megrendelőket is hozott. Nemcsak úri házakat, hanem templomokat is tervezett.  A kedvence a Cheadle-i volt, amit remélem nemsokára megnézünk. 

Nemcsak külső és belső tereket tervezett, de fa- és kődíszeket, csempéket és ólomüveg ablakokat is. Eközben saját hajózási vállalkozását is működtette: köveket és faragni való fát hozott be Angliába. Mindezek mellett publikálta első könyvét, "Contrasts" címmel, ami összehasonlította a számára ideális 15. századi építészetet a korabelivel. Az általa képviselt neogótika szerinte visszatérés az igazi hithez és a középkori tiszta életvezetéshez. A György-korabeli építészet - fejtette ki könyvében - ugyanis tükrözi a kor romlott életstílusát: az utcára néző homlokzatot szépen kifestették és feldiszítették, de oldalt és hátul látszott, hogy nem elegáns kőből, hanem egyszerű téglából építkeztek. Itt megjegyzem, hogy elmélete alátámasztásakor a ferdítéstől sem ódzkodott: oly módon ábrázolta a példaként felhozott épületeket, hogy azok az ő igazát bizonyítsák.

Második könyvében, a "True Principles"-ben kifejtette, hogy az építészetnek nem szabad hazudnia: egy épületnek őszintének kell lennie, annak látszódni, mint ami valójában, és a használóját kell a középpontjába helyezni. Ez például azt jelenti, hogy egy lakóházat elsőnek belülről kell megtervezni, s a külsejét ahhoz igazítani. Elméletéhez gyakorlati tanácsokat is adott, és illusztrálta is művét. 

Olyan mély benyomással volt a többi építészre, hogy a következő 5 évben Angliában rengeteg gótikus stílusú templom, iskola, városháza és vonatpályaudvar épült. Annyira fontosnak vélték az elméletét, hogy még korunk építészei is figyelembe veszik alapelveit.

St Pancras Railway Station

 Tyntesfield House

Royal Courts of Justice

 Tower Bridge

Az eddig leírtakból már látszik, hogy tényleg nem mindennapi ember volt. De ami igazán megragadott, az az igazi naiv lelke. Fentebb azt írtam, hogy minden megadatott számára, hogy sikeres legyen. Mégis, leghíresebb műveinek, a Westminster palotának és a Big Ben óratornyának turista tájékoztatójában sokáig még a neve sem szerepelt. Mivel "csak" külső és belső formatervező volt, mindig együtt kellett dolgoznia egy építésszel. Előfordult, hogy szerencséje volt, de sokszor pórul járt, és a társa egyszerűen lefölözte a dicsőséget és a hasznot. Egyszerűen nem volt hozzá tehetsége, de még késztetése sem, hogy eladja magát. Szeretett viszont örömet okozni: a Westminter palota külső és belső design-ját azért csinálta, mert kedvelte Barry-t, az építészét, és nem szeretetett nemet mondani semmire. Míg előbbi 25 ezer fontot kapott a munkájáért, ő nyolcszázat!

Sajnos az egészsége sem volt jó. 32 évesen már látási problémái voltak, s mikor második felesége meghalt, a már meglévő depressziója is súlyosabb lett. A megrendelések is megfogyatkoztak, mert a megbízók inkább anglikán riválisait foglalkoztatták. Így amikor 1852-ben megnyílt előtte a lehetőség, hogy részt vegyen az első világkiállításon, nem habozott. Középkori udvart tervezett, ami mind a közönségnek, mind a kritikusoknak nagyon tetszett. De amikor kiosztották a díjakat, Pugin semmit sem kapott. Ugyanis - mint designer - egyik hagyományos kézműves kategóriába sem illett bele...

De nem adta fel. Újra megnősült, s lakóhelye mellett elkezdte építeni az ideális templomot, amelybe nagyon sok pénzt és időt beleölt. Szállítási üzlete már rég tönkrement, s megélhetését új vállalkozással biztosította. A házának tetejéről látta, ha egy hajó zátonyra futott, s saját hajójával összeszedte a roncsokat, majd eladta őket. Ennek ellenére állandóan pénzhiányban szenvedett, és ezért egyre több munkát vállalt. Pár héttel negyvenedik születésnapja előtt Barry megkereste, hogy megkérje a Big Ben óratornyának a megtervezésére. Pugin természetesen elvállalta, és utolsó erejével - szenvedve a depresszió okozta kedélyváltozásoktól, az álmatlanságtól és a lázálmoktól, egyre romló látással - megrajzolta a terveket. 

De a megvalósulását már nem érte meg. Az elvégzett munka után idegösszeomlást kapott és az őrültek házába került. Pár hónappal később ugyan hazatérhetett, de nem sokra rá meghalt. 

Ugyanakkor halt meg, amikor Wellington hercege, akinek halálát nemzeti gyász követte. S így Pugint nem csak életében mellőzték, hanem halálában is elfelejtették, több mint 100 évre. 

Nemrég írtam egy tévés dokumentum sorozatról, ami olyan emberek házépítését követi figyelemmel, akiknek maximum 100 ezer fontból kell kijönniük. Az egyik részben ugyanis különösnek találtam, hogy milyen ellentmondás lehet az emberek önképe és valódi életstílusuk között: a bemutatott házaspár - Derek és Christine - hippinek, kötöttségek nélkülinek vallotta magát, közben képtelenek voltak elfogadni az új ötleteket, és egy teljesen átlagos házat építettek maguknak.

Egy másik részben viszont pont az ellenkezőjére láttam példát. A farmer házaspár - Lesley és Kevin -, akik a lehető leghétköznapibban néztek ki, és nem is akartak másnak látszani, egyátalán nem hétköznapi házat terveztek maguknak. A téglatest alakú épület kétszintes volt, de az alsó szint legalább egy méterrel keskenyebb az összes oldalon, mint a felső. 

Nem úgy mint az előző házaspár, ők megfogadták Piers és Kieran ötleteit. Volt, amit változatlanul - például a térnagyobbító és -kijelölő festést -, de volt, amit praktikusan továbbgondolva. Például azt az íves falat, ami a fürdőszobát választotta el a hálószobától, Kevin nem betonból építette meg, hanem fából, s így a végébe bele tudtak illeszteni egy ülőládát a szennyesnek.

A konyhapultot Lesley hajó alakúra tervezte és fával borították be. A csapon és a mosogatón kívül mindent eldugtak rajta, ami nagyon tetszett. A fapadlót a maradék, eredetileg az állványozáshoz használt deszkákból készítették: összesen 300 fontba és sok csiszolásba került, ráadásul gyönyörű lett.

Az építkezés 9 évig tartott! Nem kapkodtak, nem alkudtak meg - és amennyire én láttam - a kapcsolatuk sem romlott meg. Nem úgy, mint a "hippiknek", ahol láthatóan komoly ellentétek feszültek. Jó volt rájuk nézni - bár nem voltak olyan vonzó emberek, mint Derek és Christine, - de a kiegyensúlyozottságuk azzá tette őket.