Mivel apu a tömegsport híve volt, ezért több sportágat is kipróbáltam gyerekkoromban. Kezdtem a tornával, amit nagyon élveztem, de egy idő múlva elmagyarázta az edzőm, hogy sajnos 5 centivel rövidebb a lábam a kelleténél - vagy csak nem akarták megmondani, hogy nem vagyok elég tehetséges (tényleg nem voltam az). Így hát folytattam a művészi tornával. Azt is nagyon szerettem, de nem emlékszem, hogy miért hagytam abba. Mivel utána rögtön az atlétikával folytattam, talán a szüleim keze lehetett benne a döntésben.

Olyan 9 éves lehettem, s abban az időben nyáron négypróba volt, télen futás. Soha nem szerettem a nyarakat. Nem tudtam magasugrani, távolugrani, kislabda hajításban teljesen nevetséges voltam - olyan igazi lányosan dobtam - a 60 méteres futásban sem voltam jó. Ezen kívül volt még 400 és 800 méteres futás, ami szörnyen ment. Szóval csupa kudarc. A két dolog, amiben jó voltam, a bemelegítés és a levezetés. Ugyanis akkor annyit futhattam, amennyit csak akartam. Olyan is volt, hogy kértem az edzőmet, hadd fussak az egész edzés alatt.

Télen jött a hosszútávfutás. Akkor voltam igazán elememben. Ez persze az én koromban 1,5, max. 3 kilométert jelentett. Valahogy pont a legvégére volt a legtöbb erőm, és simán megelőztem még az idősebbeket is. Egy csomó érmem volt, és megdöntöttem többéves csúcsokat.

És akkor megint jött a nyár és a négypróba.

Két nyarat bírtam ki, és amikor vége lett a harmadik téli szezonnak, közeledett újra a nyár, már teljesen kétségbe voltam esve. Olyannyira féltem, hogy otthagytam a Vasast. Senki sem marasztalt. Az edzőm, aki a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára is volt a későbbiekben, megbecsült szakember, mégcsak el sem búcsúzott tőlem, csak tudomásul vette, hogy elmegyek.

Hosszú évekig nyomasztott mindez, majd avval vigasztaltam magam, hogy úgysem lett volna jó, ha élsportoló leszek. Ha egyáltalán az lettem volna... Mindenesetre valószínűleg egyenesebb utat járok be és nem hánykolódom apai kérésre a kosárlabda, kézilabda, röplapda edzések között, sehol sem megragadva.

Most már úgy gondolom, hogy az edzőmnek nem velem, hanem apuval lehetett baja, aki sportállamtitkár, majd a TF főigazgatója volt. Ő volt az, akire azt mondják: meggyőződéses kommunista, aki eleinte hitt abban, hogy új világ kezdődik. A háború előtt ezüstműves inas volt. Akkoriban a különböző iparágak munkásai nagyon szervezettek voltak: kirándulni jártak és sokat sportoltak. Innen jött apu sportszeretete. Később NB II-es röplabdázó lett. Amikor velem mindez történt, már rég nyugdíjazták a szívinkfartusa miatt, amit - később még másik hármat - akkor kapott, amikor már nem bírta, hogy a többi vezetőnek nem a sport, hanem a saját boldogulása a fontos. Találtam egy írást, ami elég jól érzékelteti a kor hangulatát. 

Na, mindegy is, a lényeg, hogy a történtek már a helyükre kerültek. Most is csak azért írtam róla, mert olvastam egy cikket az Indexen a jó és a rossz edzőkről.