Minden a fejben dől el! Ez volt számomra az egyik legérthetetlenebb szólás egészen a legutóbbi időkig. Ha eldöntöd fejben, sikeres leszel?! Valahogy úgy képzeltem, hogy ezt mondogatják maguknak az "amerikai álmot" kergetők. Mintha nem számítana, hogy kinek, milyen családi háttere van, hova született, milyen a kézügyessége, a testi adottságai és a mentális képessége.

Ez is egy olyan téma volt, amit már régen meg akartam írni, de valahogy nem jutottam hozzá. De a múlt héten olvastam egy cikket, ami végre megadta a végső lökést.

Az önértékelésről szólt, és végre kimondta, hogy nem mindig az a jó, ha önmagadat elfogadod, hiszen emiatt elfeledkezel az önfejlesztésről. 

Teljesen egyetértettem a cikk írójával abban, hogy az ember fejlessze magát és törekedjen a jobbra. Ha műveletlen - bármit is jelentsen ez - művelje magát. Ha a töri megy nem a matek, a személyiségfejlődés szempontjából a legrosszabb, ha utóbbit egyáltalán nem tanulja. Ezt csinálják egyébként Angliában, amivel nem értek egyet: már 16 éves kor után szakbarbárokat nevelnek a gyerekekből. Igaz, hogy viszont emellé problémamegoldásra is felkészítenek, nemcsak a tananyagot magoltatják.

Na de vissza a cikkhez, ami a távolkeleti felütés után, egy kis bakugrással nem az önmagad művelős témát folytatta, hanem példának a kövérséget hozta fel. Mostanában nagyon menő, hogy kövér embereket ünnepelnek azért, amiért elfogadják magukat, azaz nem dőlnek be a divatlapok által nyújtott testképnek. Szerencsére már kezdenek kritikus hangok is hallatszódni: egy kövér ember - lehet, hogy nagyon boldogan él egy ideig, de aztán több betegsége lesz, mint egy soványabbnak, és persze a társadalomnak is többe kerül a gyógyíttatása.

És ezzel véget is ért a cikk, amivel nyilvánvalóvá vált, hogy a "kövérek" meggyőzésére íródott.

A szerzővel ellentétben azért én továbbra is úgy vélem, hogy az önelfogadás azért nem rossz dolog, és a korlátainkkal is jó, ha tisztában vagyunk.  

Amikor idejöttünk 5 éve, tudtam, hogy nehéz lesz. De nyitottan álltam hozzá, tanultam, gyakoroltam, tévét csak angolul nézek, a filmeket csak szinkron nélkül. Már több mint három éve járok rendszeresen a college-ba, hogy a volt tanáromnak segítsek az adminisztrációban és 2 éve dolgozom.

És most már tudom, hogy ugyan mindig kicsit jobb lesz, de sose fogok megtanulni teljesen angolul.   

Ez a felismerés elhozta a fenti mondás értelmét is. Amikor elfogadtam a korlátaimat, az hihetelen könnyebbséget adott. Azóta jóval kevesebbet bosszankodom és szorongok miatta. És ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg mindent, hogy képezzem magam.

Tessék, az angoltudást mindenki behelyettesítheti azzal, ami neki van - mármint nincs :-)

A múltkor néztem egy házépítős műsort. A címe: "Ház százezerből", ami persze fontot jelent, de így is nagyon kevés az itteni viszonyokhoz képest.

A két műsorvezető, Piers Taylor és Kieran Long olyan praktikus tervezési, kivitelezési és dekorációs ötleteket adnak, melyek moderné teszik az épülő házat, és nem drágák. A program elején az építtetők is bemutatkoznak, pár szót mondanak magukról. A legutóbbi részben Derek és Christine - önmaguk szerint, "a konvenciókat elutasító" házaspár 2 évét láttam. Derek road volt a '60-as években, máig zenél, Christine szerint ők "a 60-és évek gyermekei, idős hippik". Vidám nadrágokat, pólókat, kendőket és kalapokat hordtak és Derek minden alkalommal más fülbevalót viselt. Az életük megtakarítását tették fel erre a házra, amit mindenféle előképzés nélkül, Christine tervezett, majd együtt csinálták meg a végleges kialakítást. Szóval nem tűntek túl maradinak...

Hát én is és a tervezők is jól bedőltünk nekik: egy teljesen hagyományos házat terveztek. A homlokzatot ugyan muszáj volt hozzáigazítani a település arculatához, de a ház belsejében azt csinálhattak volna, amit csak akarnak - mondta a teljesen elképedt Piers. 

Megpróbálta őket kirázni a bekövült sémákból - Piers-nek elég szenvedélyes stílusa van - és megmutatott nekik egy hihetetlen szuper modern házat. Mivel szép kilátásuk volt, azt ajánlotta, hogy úgy mint abban, tegyék inkább a hálókat alulra, és a konyhát-étkezőt felülre. A nappalijuk már úgyis ott volt - ez volt az egyetlen nem hagyományos lépésük.

A házaspár nagyon belelkesedett, de amikor másnap Piers beállított a vázlatokkal, inkább nemet mondtak rá. Christine ugyanis nem szereti, ha főzés közben valaki nézi, és különben is a bevásárlásokat igen nehéz lenne felcipelni az emeletre. Ez utóbbiban azért van valami, ha az ember már 70 éves.

A következő ötlet az volt, hogy a teljesen semmilyen lépcsőfeljárónak mindkét oldalon üvegfala legyen. Kieran, hogy lássák mire gondolt, egy londoni textiltervező cég lépcsőházát mutatta meg nekik. Tényleg nagyon menő volt, bár el nem tudtam képzelni, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani, hiszen irdatlan drága lett volna. Persze meg lehet: Piers elvitte őket egy buszbontóba, ahol 25 fontért lehetett egy óriási buszablakot venni. Ott helyben ráerősítettek hármat egy fakeretre, ráraktak különböző színű ólomüveg fóliát - és kész volt az üvegfal! Hihetetlen, hogy kreatív emberek mit ki nem tudnak találni.

Kieran mutatott nekik egy londoni lakást is, ami rokonszenvesen eklektikus volt, nagyon színes, tele vidám ötletekkel, szóval igazán hippis. Hát, pár dolog bejött nekik, de azért látszott rajtuk, hogy nem az ő világuk. A konyhaszekrény ajtóin villák és kanalak voltak a "gonbok", és Christine nagyon hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy mindegyik különböző. Ezek után eléggé meglepődtem, hogy a régi sajtérlelő polcból készült asztal nagyon tetszett nekik - pedig tele volt kerek elszíneződésekkel, amit a sajtok hagytak rajta.

Ez utóbbi lakásból végül két ötletet valósítottak meg. Derek egy faasztalt és egy ülőpadot készített, és öröm volt nézni, ahogy szépen, pontosan dolgozik. Egyébként is nagyon sokat csinált: ő tette be az ablakokat, a szörnyen konvencionális, festett ablakos bejárati ajtót - nekem tetszik egyébként, de hát én nem vagyok hippi :-), emelte be a helyére a lépcsőt, és festette le kívülről a házat.

Az építkezést egyébként le kellett állítani időközben, mert egy hiba miatt fél méterrel arrébb kezdték el a házat. Szerencsére egy kérelemmel el tudták intézni a dolgot, de így is csúsztak 4 hónapot.

Végül elkészültek, és Piers meg Kieran meglátogatta őket. Szegény Derek bottal járt: a sok emelés miatt megsérült a háta.

Az eredeti tervekhez képest nem sokat változott az épület. A konyha-étkező egyterű volt, de a felvezető lépcső alá azért betettek egy Harry Potter kamrát. De legalább a konyhára vágtak egy ablakot, ahogy a tervezők tanácsolták az elején. A konyhaszekrényt is a kapott tanács szerint készítették el: a legolcsóbb panelekből készült, és a  helyi autófényező fújta le nekik nagyon menő aranybarnára. De a fogantyúk egyszerű gombok voltak... 

A lépcsőfeljáró - Piers látható csalódottságára - csak a  földszint plafonjáig volt üveges. Megint felhozta, hogy a modern fűtési technikákkal meg lehet csinálni bármit, nem kell ragaszkodni az apró, ajtóval zárt szobákhoz, és így még több fényt kap a lakás s a terek is tágasabbak lesznek.

És akkor kiborult a bili. Christine egyszer csak kifakadt, hogy ő igenis szereti a szobákat. Szereti, hogyha be tudja zárni az ajtót, amikor Derek hallgatja azokat a szörnyű (horrible) zenéit. 

Minden egyéb maradt a régi tervek szerint, kezdve a szobaajtóba belógó étkezőszékig, az emeleten lévő, lila nagyvirágos kanapéval berendezett nappaliig. Arra is rájöttem, hogy miért nem akartak üvegfalat: a családi képeket tették ki a lépcsőfeljáróba, a lehető legszimmetrikusabban. 

Derek meg megjegyezte a végén, hogy mindez egyszerűen illik az ő életstilusukhoz. Vagy Christine-éhez? - tettem én hozzá gondolatban...

De az is igaz, hogy nem "dőltek be" a modern építészetnek: tényleg azt csinálták, amit ők akartak.

Utaztam a 91-esen. Az egyik megállónál felszállt egy nő. Kicsit futnia kellett, hogy odaérjen, és kedvesen rámosolygott a sofőrre köszönetképpen, majd leült velem szemben. Olyan 60 körüli volt, csinosan, ízlésesen öltözött. Tetszett, hogy illettek egymáshoz a ruhája és még a fülbevalója színei is. Szép, barna szeme volt, kedves szarkalábakkal, és a szája sarka fölfelé kunkorodott. Rokonszenves volt, na.

A következő megállóban felszállt egy csomó ember. Ezek az új buszok valahogy máshogyan vannak elrendezve, mint a régiek: lehet, hogy az ülések szélesebbek, de a folyosón tényleg csak egyvalaki fér el kényelmesen.

Aztán elterelődött a figyelmem, s csak azt vettem észre, hogy a nő mögött álló lány megkérdezi: "Le akar szállni?" Először a nő nem válaszolt, majd felém fordulva, senkire sem nézve, maga elé motyogva közölte: "zavar". Valószínűleg a lány táskája érhetett hozzá a vállához.

Olyan utálat volt a hangjában, hogy egészen elképedtem.

Kicsit később három férfi jött beljebb az első ajtótól, s amikor valaki az ő oldalukon felállt az ülésről, az egyik kissé hátrább húzódott. Amivel persze behatolt a nő szférájába a fenekével...

Mit csinál ilyenkor az ember: kicsit arrébb húzódik, és reméli, hogy az illető visszaáll, ha mégsem, akkor udvariasan szól. Nem így a nő: a kezével eltolta pasi fenekét! A három pasas összenézett, és egymásra nevettek.

Így lesznek rokonszenves nőkből undok szipirtyók!

Két dolog is eszembe jutott ennek kapcsán: az egyik, hogy ezek szerint nem igaz, hogy egy bizonyos kor után az embernek olyan arca van, amit megérdemel.

A másik meg egy evolúciós magyarázattal kapcsolatos. Csányi Vilmos mondta egy homoszexualitásról szóló interjúban (sajnos nem találom, csak emlékszem rá), hogy az emberi evolúció során csökkent a csoporton belüli aggresszivitás. Ez a csimpánzoknál nincs így: ha a 7-es buszra felraknának sok, egymásnak idegen példányt, a végállomásig megölnék egymást.

Örültem, hogy nem csimpánzok vagyunk :-)