Szentendrén mindig fújt a szél. Hol kicsit, hol nagyon, hol rettentően. A város szélén laktunk, egy óriási mező szélén, ahová rendszeresen jártak az emberek naplementét nézni. Amikor odaköltöztünk, részletes tervet készítettem, hogy milyen gyümölcsfákat, fákat, virágokat, bokrokat hova ültessünk. A két utóbbit úgy választottam ki, hogy mindig legyen valami, ami virágzik. Aztán megtudtam, hogy azt a típusú földet, ami nekünk volt, perctalajnak hívják. Ugyanis nagyon agyagos volt, és az, ha nagyon száraz, akkor olyan, mint a kő, ha meg esik az eső, akkor ragadós sár lesz belőle. Tehát kb. egy perc van a két állapot között, amikor dolgozni lehet vele. Így hát át kellett alakítani a terveinket, mert az ilyen talajba teljesen más növények valók.

Az első angliai házunk egy nagy mező közelében volt. Mivel - szerencsére - itt elég komolyan veszik a szelektív szemétgyűjtést, ezért minden második héten szépen szétválogatom a papírt, az üvegeket és a flakonokat. Előbbi kettőt egy-egy műanyag dobozba kell tenni, utóbbit egy nagy szatyorba. Az a környék is elég szeles volt, s mivel a házunk az utca belső ívén, pont középen volt, a szomszédok összes szemetét hozzánk fújta a szél, majd kis forgószelek pörgették őket a kocsibeállón.

A mostani házunk mellett egy nagy mező van. Az első szelektív gyűjtés napon óriási szél volt, ami elvitte a műanyag flakonos szatyrunkat. A második alkalommal még nagyobb szél volt, s láttam reggel, hogy az összes szembe szomszédnál flakonok hevernek. Gergő kiment, hogy összeszedje, de mondta, hogy nem tudja, hol lehetnek a mieink, mert csupa ismeretlen flakont látott. Aznap tudtam meg, hogy azt a domboldalt, ahol lakunk, Clay Hillnek (Agyagdomb) hívják...