Két hete volt egy házi feladatom az angol tanfolyamon. Magamról kellett írnom, minél többfajta "időt" használva (Present Simple, Present Perfect, Past Simple, Past Continous, Past Perfect, Simple Future, Future Continous). Leírtam hát, hogy munkát keresek, de még nem találtam, és ha nem találok a közeljövőben, akkor újra önkénteskedni akarok. Sajnos a YMCA elköltözött és most egy kávézó van a helyén, oda tehát nem tudtam volna visszamenni. Bár igazából nem is akartam, mert úgy láttam, hogy nagyon sok embert küldtek a helyi munkanélküli hivatalból, hogy tovább kaphassák a segélyt. A boltvezető néha nem is tudta kitalálni, hogy mit segíthetnek: volt, hogy öten is tisztították a bútorokat. Ezért az volt a tervem, hogy egy másik boltban kérdezem meg, hogy segíthetek-e.

A következő órán azonban odajött hozzám Gina, a tanárom, és megkérdezte, hogy akarok-e önkéntes lenni a College-ban: egy teljesen kezdő osztályban kéne segítenem. Nagyon örültem, és persze rögtön igent mondtam.

Hétfőn volt az első óra. A tanárt Nicki-nek hívják, és van még egy önkéntes, egy spanyol osztálytársam, Carmen. Ő egy dislexiás spanyol lánynak segít. Én egy lengyel fiú mellett ültem, aki nagyon gyengén tud angolul. Nicki kért meg rá, hogy először neki segítsek, mert szégyenlős, és nem mer kérdezni. Inkább a barátnőjéről les, aki szintén elég gyenge.

A következő órákon egy magyar házaspár férfitagjának kell majd segítenem, mert Nicki szerint nem jó, hogy állandóan együtt dolgozik a feleségével. Ugyanis így nagyon ráhagyatkozik, és lassabban halad előre.

Nagyon jókedvű voltam, mert ebben a nagy tespedésemben már szinte el is felejtettem, hogy milyen jó, ha az embernek munkája van. Annak is örülök, hogy legalább egy kicsit visszaadhatok a College-nak, hiszen tényleg nagyon magas színvonalú oktatást kapok tőlük. És így az államnak is adok egy kicsit, hiszen az én tanfolyamon ingyenes, mert EU tagországból jöttem.

Rossz érzéseim vannak ugyanis, hogy például az egészségügyi ellátás teljesen ingyenes számomra. Szerintem elhibázott ez a törvény, mert iszonyú sok pénzt elvon a befizetett adókból, és az emberek - legalábbis a szocializmus alatt Magyarországon - nem becsülik azt, ami ingyen jár nekik. Legalább egy névleges összeget elkérnének érte.

Aztán azért is jól éreztem magam, mert újra egy iskolában dolgozhattam. A legjobb munkahelyem - most már tudom - az egyetemen volt. Jó érzés fiatalok között lenni, és változatos is: mindig történik valami, mindig új arcokat látni. Hát bizony, hiányzik a munkám, még a tegnapra kellő elszámolások és táblázatok, a rengeteg párhuzamos nyilvántartás is. Tulajdonképpen a problémamegoldás hiányzik, ami mostanában abban merül ki, hogy mit főzzek ebédre. Meg persze az emberek, még ha a különböző érzelmek és érdekek néha kellemetlenségekkel járnak. És egyes emberek is nagyon hiányoznak...

Szóval most "dolgozom", és ki tudja: hátha lecsöppen egy-egy ideiglenes munka is.