Minden a fejben dől el! Ez volt számomra az egyik legérthetetlenebb szólás egészen a legutóbbi időkig. Ha eldöntöd fejben, sikeres leszel?! Valahogy úgy képzeltem, hogy ezt mondogatják maguknak az "amerikai álmot" kergetők. Mintha nem számítana, hogy kinek, milyen családi háttere van, hova született, milyen a kézügyessége, a testi adottságai és a mentális képessége.

Ez is egy olyan téma volt, amit már régen meg akartam írni, de valahogy nem jutottam hozzá. De a múlt héten olvastam egy cikket, ami végre megadta a végső lökést.

Az önértékelésről szólt, és végre kimondta, hogy nem mindig az a jó, ha önmagadat elfogadod, hiszen emiatt elfeledkezel az önfejlesztésről. 

Teljesen egyetértettem a cikk írójával abban, hogy az ember fejlessze magát és törekedjen a jobbra. Ha műveletlen - bármit is jelentsen ez - művelje magát. Ha a töri megy nem a matek, a személyiségfejlődés szempontjából a legrosszabb, ha utóbbit egyáltalán nem tanulja. Ezt csinálják egyébként Angliában, amivel nem értek egyet: már 16 éves kor után szakbarbárokat nevelnek a gyerekekből. Igaz, hogy viszont emellé problémamegoldásra is felkészítenek, nemcsak a tananyagot magoltatják.

Na de vissza a cikkhez, ami a távolkeleti felütés után, egy kis bakugrással nem az önmagad művelős témát folytatta, hanem példának a kövérséget hozta fel. Mostanában nagyon menő, hogy kövér embereket ünnepelnek azért, amiért elfogadják magukat, azaz nem dőlnek be a divatlapok által nyújtott testképnek. Szerencsére már kezdenek kritikus hangok is hallatszódni: egy kövér ember - lehet, hogy nagyon boldogan él egy ideig, de aztán több betegsége lesz, mint egy soványabbnak, és persze a társadalomnak is többe kerül a gyógyíttatása.

És ezzel véget is ért a cikk, amivel nyilvánvalóvá vált, hogy a "kövérek" meggyőzésére íródott.

A szerzővel ellentétben azért én továbbra is úgy vélem, hogy az önelfogadás azért nem rossz dolog, és a korlátainkkal is jó, ha tisztában vagyunk.  

Amikor idejöttünk 5 éve, tudtam, hogy nehéz lesz. De nyitottan álltam hozzá, tanultam, gyakoroltam, tévét csak angolul nézek, a filmeket csak szinkron nélkül. Már több mint három éve járok rendszeresen a college-ba, hogy a volt tanáromnak segítsek az adminisztrációban és 2 éve dolgozom.

És most már tudom, hogy ugyan mindig kicsit jobb lesz, de sose fogok megtanulni teljesen angolul.   

Ez a felismerés elhozta a fenti mondás értelmét is. Amikor elfogadtam a korlátaimat, az hihetelen könnyebbséget adott. Azóta jóval kevesebbet bosszankodom és szorongok miatta. És ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg mindent, hogy képezzem magam.

Tessék, az angoltudást mindenki behelyettesítheti azzal, ami neki van - mármint nincs :-)