Már írtam, hogy londoni kirándulásainkkor minden utunkba kerülő "blue plaque"-ot (emléktábla) lefényképezek, hogy otthon majd utána nézhessek a rajtuk szereplő személyek életének.

Így döbbentem rá, hogy a hatvanas évekbeli szexuális forradalom kismiska volt azoknak az embereknek az életformájához képest, akik jóval előbb, jóval kevésbé megengedő korszakokban éltek.

Az eső "példám" Sir John Soane fiatalabbik fia, George (1790-1860) (a képen balra), aki apja nagy bánatára nem építész, hanem író lett, s annak is sikertelen. Róluk már írtam egy előző bejegyzésemben, de abban főleg Sir John életéről esett szó.

George a szülei akarata ellenére házasodott meg 1814-ben, s ezért az apja nem életjáradékot adott neki és feleségének, Agnes-nek, csak támogatta őket - igaz igen szép összegekkel. Nem sokkal később George mégis megpróbált életjáradékot követelni tőle, mondván, hogy különben színész lesz. A zsarolás nem sikerült, s már egy hónapja két ikerfiú apja volt, amikor adósság és csalás miatt börtönbe zárták. Nagyon kevés időt töltött ott, mert anyja végül kifizette a tartozását. De a pénzzel ezután sem tanult meg bánni, és egész életében  házról-házra vándorolt családjával a kifizetetlen lakbérek és egyéb hátralékok miatt.

1815-ben két cikket is írt névtelenül, s abban az akkori építészetet és főleg apja munkásságát szidta. Hamar kiderült, hogy ő volt a szerző, s ez annyira megviselte gyenge egészségű anyját, hogy pár hónap múlva meghalt.

1831-ben Sir John rájött, hogy George-nak nemcsak hogy van egy törvénytelen gyereke Maria-tól, felesége húgától, hanem már hét éve együtt is él a két nővel. Csak azért nem írtam édeshármast, mert szegény Agnes-t a férje kényszerítette erre, s azt kellett hazudnia, hogy Maria a fiuk, Frederick tanítója (az ikrek még pár hónaposan meghaltak). Maria-nak ezen kívül egy vetélése valamint egy kiskorában elhunyt lánya is volt a sógorától. A fiuk, George Manfred négy éves koráig vidéken élt egy nevelővel, de aztán magukhoz vették, s együtt nevelték Frederick-kel.

George-nak ráadásul fiatalkora óta dühkitörései voltak, s később sem tudta levetkőzni rossz természetét: állandóan bántotta feleségét és gyermekét is verte. Agnes-t egyszer például a hajánál fogva húzta ki egy szobából, nem engedte le a földszintre, és azt sem, hogy anyjához meneküljön. (Feltételezem, hogy Maria-t és annak fiát is bántotta, de gondolom Sir John csak a törvényes menye és fia után nyomoztatott.) Sir John ezek után felfüggesztette a támogatását, egészen addig, míg együtt élnek. Később, 1834-től azért mégis szép életjáradékot adott Agnes-nek, hogy így támogassa Frederick továbbtanulását. Abban reménykedett, hogy belőle valóban építész lesz, ha már az egyik fia sem választotta ezt a hivatást.

Frederick magas, vékony kamasz lett, akinek valami baj is volt a lábával, így sántított. Ezután a gyerekkor után szerintem nem csoda, hogy az első, érte érdeklődő emberrel barátságot kötött. A baj csak az volt, hogy ez az ember egy büntetett előéletű, ismert homoszexuális volt, Captain Westwood. Ezt is Sir John nyomoztatta ki olyan részletesen, hogy embere még a szomszédokat is kikérdezte, akik elárulták, hogy szerintük Westwood még gyerekeket is megrontott.

Frederick ebben az időben nagyapja egyik barátjánál, John Tarringnál tanult építészeti rajzot. De nem sokáig, mert 1835-ben Tarring megkérte Sir John-t, hogy vegye ki az osztályból, ugyanis nem csinálta meg a feladatait, sértően viselkedett és sokáig kimaradt éjjelente.

Sajnos többet nem tudtam kideríteni Frederick későbbi életéről.

Most röviden megemlítem Oscar Wilde sorsát, akinek ugyan még nem láttam az emléktábláját, de ideillik a története. Frederick valószínűsíthető viszonya ugyanis még Oscar Wilde pere, azaz 1895 előtt történt. Igaz, Wilde-nak az volt a szerencsétlensége, hogy ügye bíróság elé került. Mivel nem tagadta homoszexuális viszonyát - s ezért az akkori törvények szerint fegyház járt - így két évre ítélték. Szégyen! - kiabálták az ítélet hirdetéskor a tárgyalóteremben, de ez sajnos nem segített a költőn. Felesége - bár továbbra is szerette és támogatta - Svájcba vitte a gyerekeit, és más vezetéknevet adott nekik. A börtönben nagyon megromlott az egészsége, s szabadulása után három évvel meghalt. A képen szerelmével, Alfred Douglas-szal (Bosie) együtt látható:

A következő a sorban egy sikeres festő, Sir Edward Burne-Jones (1833-1898). A képen barátjával, a jobboldalon ülő William Morris-szal látható, aki szintén festő volt.

Sir Edward egy képkeretező fiaként született, báró csak 1894-ben lett belőle, amikor már elismert festő volt. A cím elfogadását egyébként rosszallották a szocialista érzelmű barátai és a felesége is.

Az 1870-es években kapott pár rossz kritikát, akkoriban nem is állított ki képeket. Ekkor történt, hogy görög szeretője öngyilkosságot kísérelt meg. A felesége kitartott mellette, de nagyon közel került William Morris-hoz. Akinek a felesége viszont Rossettibe, mindkettejük példaképébe volt szerelmes... Végül mindenki maradt az eredeti párjával. Burne-Jones felesége egyébként Kiplingnek volt a nagynénje.

Lady Ottoline (1873-1938) két szempontból is kilóg a sorból. Az egyik ok, hogy ő már születésekor arisztokrata volt, bár a lady címet csak egy rokonán keresztül kapta meg. A másik, hogy - az eddig bemutatott emberektől eltérően - valószínűleg örömmel élte kivételes életét.

Főleg arról volt híres egyébként, hogy sok művészt patronált, köztük Aldous Huxley-t, T.S. Eliotot és D.H. Lawrence-t. Ő maga is írt, s elismert dekoratőr, kerttervező és festő volt a maga idejében.

Első szeretőjét annak ateizmusa miatt hagyta ott, majd férjhezment. Családi életüket leginkább a nyitott házassággal írhatnám le. Az asszony gondoskodott a férjének szeretőitől született számos gyerekéről, míg élte vidám életét számtalan művész szeretőjével, aki között nők is voltak. Az utolsó szerelme a kertésze volt, s ezzel sokak szerint a "Lady Chatterley szeretőjé"-nek megírását inspirálta, de egyéb műveknek is az ő személye adta az alapját. Nagyon ellentmondásos személyiség lehetett: igazi arisztokrataként viselkedett, de excentrikus ruhákat hordott, viszont nagyon félénk volt és mélyen vallásos. Szegény az élete végén elszegényedett és rákos lett, ezért el kellett távolítani az alsó fogsorát és az állkapcsa egy részét. Halálát a saját orvosa okozta, aki egy kísérleti gyógyszert adott be neki.

Most eltérek kissé az időrendtől, s inkább Dora Carrington (1893-1932) festő életét mutatom meg, ugyanis ő volt Lady Ottoline egyik szeretője.

A képen Carrington (csak a vezetéknevét használta) a szerelmével, Lytton Strachey íróval szerepel. A fura csak az, hogy Strachey homoszexuális volt. Carrington egyébként bizonytalan volt abban, hogy melyik nemhez vonzódik, ezért férfi és női szeretői is voltak. Virginia Woolf nagyon szeretni való embernek tartotta, s talán ez is magyarázza, hogy fiús kinézete ellenére (még azelőtt vágatott magának rövid hajat, hogy divat lett volna) egyszerre négy évfolyamtársa is beleszeretett, amikor a művészeti főiskolára járt. Egyikük, John Nash - a későbbi híres tájképfestő - el akarta venni feleségül, míg egy másikukkal később laza szexuális kapcsolatban állt. 

De Carrington igazából Strachey-t szerette. Olyannyira, hogy amikor 1921-ben találkozott Ralph Partridge-gal, igent mondott annak házassági ajánlatára - ugyanis Lytton beleszeretett Ralph-ba. A házasságkötés után - a nászútra is hárman mentek - együtt éltek hármasban (hivatalos neve: menage a trois) 1926-ig. Carrington 1928-ban beleszeretett Bernard 'Beakus' Penrose-ba, de elkötelezni nem akarta magát, mivel a férfi azt akarta, hogy szakítson Strachey-vel. Viszonyuknak az vetett véget, hogy Carrington teherbe esett és elvetette a gyerekét.

Közben Strachey-nek is volt szeretője, Roger Senhouse kiadó, fordító, akivel szado-mazo kapcsolatban éltek. Strachey 1933-ban halt meg, s Carrington - nem érezve értelmét az életének - két hónappal később öngyilkos lett.

Carrington festémye Strachey-ről:

És ezen a linken van pár kép a szereplőkről.

Az időben kissé visszaugorva most Hilda Doolittle (1886-1961), amerikai költő, életrajzíró következik. Ezen a képen zavarba ejtően hasonlít Anyu egyik fiatalkori képére.

H.D. (így használta nevét) kapcsolatban állt korának angol avantgard költőivel, például Ezra Pounddal, aki a karrierjét is egyengette. Egyébként Pound is édeshármasban élt a feleségével és a szeretőjével.

Na de visszatérve Hildára, ő az I. világháború után nagyon szenvedett bátyja elvesztésétől, ráadásul férjével, a szintén avantgard költő Richard Aldingtonnal is elhidegültek egymástól a háború következtében. Kapcsolatukat aztán végleg elrontotta, hogy a háború alatt H.D. gyermeket szült Cecil Grey-től, egy skót zenésztől. Ennek ellenére később megpróbálták viszonyukat helyrehozni, de nem sikerült.

H.D. 1916-ban ismerkedett meg Bryherrel (Annie W. Ellerman, 1894-1983), akivel végül 1946-ig együtt is éltek, de Hilda haláláig tartották a kapcsolatot. 

Hilda a '30-as években barátságot kötött Freuddal, és páciense is lett, hogy megértse és feldolgozza biszexualitását. Ez sikerült is neki, s amikor a '70-'80-as években újra felfedezték költészetét, mind a meleg, mind a feminsita megmozdulások ikonikus alakja lett.

Bryher, bár fiatal korától tisztában volt leszbikusságával, mégis férjhez ment, ami mindkettőjük részéről érdekházasság volt. A férjnek pénzre volt szüksége, a feleségnek szabadságra, amit a házassággal meg is kaptak, mivel Bryher apja volt a leggazdagabb angol a '20-as években. Végig jó barátságban voltak, s 1927-ben váltak el. 

Bryher még ugyanabban az évben összeházasodott Kenneth Macphersonnal, egy íróval, aki Hilda szeretője volt. Ezek után hármasban éltek Svájcban, majd Londonban 1946-ig, s a házaspár még Hilda lányát is adoptálta. Házasságuk nyitott volt: mindkettőjüknek voltak továbbra is azonos nemű szeretőik. Bryher és Hilda szakítása utáni évben a házaspár is elvált.

Bryher egyébként egész életében támogatta a szegény művészeket, s 1933-tól úgy segítette a zsidók menekülését is a náci uralom elől, hogy szállást adott nekik svájci házában. Ezen az úton körülbelül száz ember életét mentette meg. Róla is van pár kép egy jó kis blogon, de úgy látom, hogy mindegyik jogdíjas, ezért nem mertem felhasználni őket.

Utolsó "szereplőmről", Rosamond Lehmann íróról (1901-1990) már szintén szóltam egy előző bejegyzésemben.

Rosamond először egy grófhoz ment feleségül 1923-ban, de négy év múlva elváltak. A következő évben jelent meg első könyve, a botrányt kavaró 'Dusty Answer', ami egy egyetemista lányról szól, aki egyaránt vonzza a két nemet, és kapcsolatba is kerül egy másik nővel. A következő könyvét nem fogadták olyan melegen. Ez Rosamond szerint a témaválasztásnak, a férfi homoszexualitásnak volt köszönhető, bár szerinte addigra már elkezdődött "a nagy homoszexuális hullám". Ez abban mutatkozott meg, hogy Cambridge-ben és Oxfordban úgy tűnt, hogy mindenki homoszexuális vagy legalábbis annak tetteti magát. Az első férje például ezt írta házasságkötésük előtt egy iskolatársának: "Azt gondolhatod, hogy lealacsonyító egy nővel összekötni az életemet, de ő különbözik - úgy gondolkodik, mint egy férfi."

Még az első könyve megjelenésének évében ment férjhez másodszor, most egy kommunista elveket valló báróhoz. Két gyermekük született, egy lány és egy fiú. A házasság a '30-as évek végén szűnt meg, amikor a férj elment harcolni a spanyol polgárháborúba. Ezután egy újságíró volt a szeretője, majd kilenc évig Cecil Day-Lewis, Anglia későbbi koszorús költője. 

Az ő élete végül is nem volt annyira szélsőséges, mint az előbb említetteké, bár szeretőnek lenni azért nem volt túl előkelő akkoriban.

Persze tudom, hogy a szexuális forradalom nem egyes emberek vagy rétegek, hanem egész tömegek felszabadulásáról szólt. És a például felhozott emberek mindegyike művész, akik köztudottan mindig szabadabb életet éltek. Nemhiába hirdették úgy az Iverna Gardens tulajdonosai a lakásokat a XIX. század végén, hogy "a legcsekélyebb lehetőség sincs arra, hogy művészek vagy a dolgozó osztály tagjai lakhatnának itt". Csak nagyon meglepődtem, hogy ezek szerint köztudottan igen sok ember élt olyan módon, amiért még ma is megbélyegeznék őket.

A két nő-egy férfi felállás végül is akkoriban még nem volt túlzottan gyanús, hiszen sokszor előfordult, hogy a pártában maradt lány a férjezett nővéréhez költözött, s segített a háztartásban, gyereknevelésben. Például a Dickens házaspárnál is ott lakott a feleség húga, Mary. Sajnos nem sokáig, mert egy évvel később elhunyt. Valószínűleg a szíve volt rossz, mert csak felkiáltott, összeesett és meghalt. Az írót nagyon megviselte a halála. Nagyon szerethette Maryt, mert eltette egy levágott hajtincsét, s haláláig hordta az egyik gyűrűjét. Egyik barátjának így beszélt róla: "Soha nem létezett ilyen tökéletes lény. Teljesen megismertem őt, az igazi értékeit és erényeit. Nem volt hibája."  Az kicsit furcsa volt nekem, hogy azt kérte: temessék Mary mellé. Ezek után  már meg sem lepődtem, amikor azt olvastam, hogy Dickens két évvel a házasságkötése után bevallotta, hogy már nem szereti a feleségét, s rá egy évre állítólag már szeretője is volt. Mary alakja egyébként három híres Dickens-hős alakját ihlette. 

Bár nem a témához illik, de muszáj Dickens életét tovább írnom :-) 1842-ben hozzájuk költözött Georgina, Catharine másik húga. Nagyon hasonlított Mary-re, és anyjuk helyett inkább anyjuk volt a gyerekeknek, tanította őket, helyettesítette nővérét, amikor az beteg vagy terhes volt, és irányította a háztartást.

Amikor Dickens 45 éves lett, szerelembe esett egy tizennyolc éves színésznővel, Ellen Ternannal. Még ugyanebben az évben felesége számára már teljesen világos lett, hogy férjének szeretője van: Dickens ugyanis tévedésből hazaküldte az Ellennek vásárolt ékszert...

Ezek után az író úgy határozott, hogy külön költöznek. Feleségének felajánlott évi 400 fontot és egy hintót, és kikötötte, hogy a gyerekek vele maradnak. Arra hivatkozott, hogy már régóta elhidegültek, és felesége sosem törődött vagy játszott a gyerekekkel. Az akkori jog automatikusan az apjuknak ítélte a gyerekeket, kivéve, ha a feleség házasságtöréssel, bigámiával, vérfertőzéssel, szodómiával vagy kegyetlenséggel vádolná meg őt. Kilenc gyereke közül így nyolc vele maradt. A legidősebb választotta csak az anyját, mert már nagykorú volt, és úgy érezte, hogy kötelessége mellette maradni. Georgina viszont nem állt nővére mellé, hanem Dickens-ékkel maradt.

Dickens döntése megosztotta barátait is. Többen, köztük William Makepeace Thackeray, megszakították vele és gyerekeivel a barátságukat, és kénytelen volt lemondani klubtagságáról is.

A különböző tanulmányok szerzői egyetértenek abban, hogy ez egy boldogtalan házasság volt, Catharine nem törődött a gyerekeivel és a háztartással, sokszor betegeskedett. Csak abban tér el a véleményük, hogy vajon Dickens mennyire lehetett elviselhetetlen ember...

Dickens 1870-ben hunyt el otthonában. Egy 1990-ben előkerült forrás szerint viszont Ellen házában halt meg, csak kocsival haza szállították. Végrendeletében 1000 fontot hagyott szeretőjére, míg Georgina 8000 fontot kapott, továbbá az ékszereit, a berendezési tárgyakat és a levelezését.

Dickens-nek a rokona segített, de volt olyan is, hogy egy barát volt az önzetlen társ. Vera Brittain (1893-1970) és Winifred Holtby (1898-1935) ősfeministák, szocialisták, pacifisták és írók voltak. Előbbi főleg írói, utóbbi újságírói munkásságáról híres. Annyira szerették egymást, hogy amikor Vera férjhezment, akkor Winifred is odaköltözött, s tiszteletbeli nagynénje lett Vera gyerekeinek. Mint kiderült később, a férjének azért ambivelensek voltak az érzései: "Te őt választottad, s ez megalázott és felfalt engem." Szegény Winifred vesebetegségben halt meg, 37 évesen.

A képekhez belinkelek egy jó kis honlapot, amely ingyenes történelmi ismereteket nyújt történelem tanároknak és tanulóknak - meg nekem is például :-) Nagyon jó! A Dickens-ről szóló részeket is onnan vettem - érdemes egyébként megnézni a képeit, ahogy dandy-ből kissé mániákus tekintetű, elnyűtt öregemberré változik.

1842

1860-as évek

Gyorsan elolvastam még pár érdekes dolgot is. Nem is tudtam például, hogy Hitlernek volt egy szerelme Eva Braun előtt, aki vagy öngyilkos lett vagy véletlenül halt meg vagy Hitler ölte esetleg ölette meg. Legközelebb megírom!