Vasárnap megnéztük Fernando Botero kiállítását. Persze sikerült az utolsó napon, mint általában mindent (még szerencse, hogy a természetünk egyezik a férjemmel). Nagyon kíváncsi voltam rá, mert még sohasem láttam élőben a képeit, és a párizsi Picasso kiállítás óta tudom, hogy bizonyos művészek munkái mennyire mások így, mint akár a legszebb kiadványban. Picasso-tól például ismeri az ember - persze a nem túl művelt:-) - a Guernica-t, a pár vonallal lerajzolt galambokat, egy-két kétarcú, ötmellű nőt, jó esetben látta a Picasso kalandjait - de a párizsi kiállítás nagyon nagy hatással volt rám: láttam, hogy alakult át a látásmódja, nagyon érdekes volt végig követni a korszakait, és azok a hihetetlenül jókedvű szobrok! Vagy Toulouse-Lautrec képei, amelyekből én csak szinte a vidám éjszakai életet reklámozó plakátjait ismertem - csodálkoztam is, hogy ez a szerencsétlen sorsú, alkoholista ember hogyan tudott ilyen életörömöt sugárzó képeket festeni. Bécsben viszont láttam egy kiállítást, ahol hihetetlenül depressziós, keserű képeket mutattak be tőle - mint később megtudtam, ezeket az alkoholelvonó kúrája után festette, nem sokkal a halála előtt. Nagyon megrázó volt.
Szóval kíváncsi voltam arra, hogy Botero képei befolyásolják-e a róla kialakult képet, hiszen csak egy képeslapméretű kiadványunk van tőle. Hát nem, rám nagyban is pontosan ugyanúgy hatottak, annak ellenére, hogy a könyvecskénkben jóval régebbi képei szerepelnek, íme a kedvencem:
„A témához úgy közelítek mint festő, nem mint elemző, filozófus vagy pszichoanalitikus. A világról és az életről sem kívánok mély érzelmeket közvetíteni” - mondja magáról, bár ezzel kicsit vitatkoznék, hiszen nem egy képe zavarba ejtő: a kádban fürdő fölöltözött püspök vagy egy "jól" sikerült ünnepség utáni, egy ágyban fekvő szinte meztelen társaság, ahol a földre dobott csikkek között játszik egy gyerek vagy az emberek arca, ami távolról sem jókedvű - bár a férjem szerint ezt egyszerűen csak a hájredők teszik...
Azért használtam még Toulouse-Lautrec műveiről szólva a "mutattak be" kifejezést, mert egy tematikus kiállítás erősen megváltoztathatja a művészről kialakult általános véleményt. Biztos vagyok benne, hogy a Botero-ról élő - kicsit lenéző - kép teljesen más volna, ha ide is elhozták volna Abu Ghraib sorozatát - igaz akkor nem biztos, hogy a gyerekekkel együtt mentünk volna a kiállításra... És ez a kép még a visszafogottabbak közé tartozik:
A szobrai viszont egyszerűen jókedvűek, vaskos formák ellenére könnyedek és öröm hozzájuk érni - mert a művész engedélyével azt is szabad!
Ráadásul - gondolva a gyerekekre vagy ki tudja? - a gyereklelkű felnőttekre: egy félreeső sarokban, a művész képein szereplő figurákból mindenki elkészítheti a "saját" festményét,. s szabad a fényképezés! Sajnos ezzel senkit sem tudok megörvendeztetni, mert otthon hagytuk a fényképezőgépünket - mondván, hogy úgyis minek. A gyerekeim - 7 és 10 évesek - persze a "festést" élvezték a legjobban ebből a kiállításból. Azért ebből, mert aztán megnéztük az egyiptomi kiállítást is, ahol most életükben először láttak igazi múmiát - na az aztán mindent überelt!
