Tegnap láttam a BBC-n egy filmet az állatkölykökről, azon belül is arról a korszakról, amikor elkezdenek függetlenedni az anyjuktól.

Ez a makákóknál úgy megy, hogy nem a kölyök kezdi el, hanem az anyja: nem túl kedvesen, harapásokkal, elfordulással, ellökéssel. Az egyik jelenetben egymás mellett ültek, és a kölyök szinte hozzá sem érve az anyjához próbálta cirógatni annak arcát - nagyon emberi érintés volt a kis szőrtelen ujjaival. Amaz egy ideig tűrte, majd fájdalmasan beleharapott a csuklójába.

Az embereknél ez nem így van. Az anyák - köztük én is - a lehető legtovább próbálnak ragaszkodni a gyerekeikhez. Mondon ezt úgy, hogy mindig önállónak neveltem a gyerekeimet, és tudom, hogy el kell őket engedni - kettő már kirepült -, de soha nem üldöztem volna el őket, pedig se ragadozók, se éhezés nem várná őket a világban.

Így hát az embergyerek "kifejlesztette" a dackorszakot, a kiskamaszkort, majd a kamaszkort, amikor ő maga "harap" bele az anyjába, hogy az könnyebben elengedje.

Én már csak tudom, a harmadik gyerekem éppen ezen dolgozik :-)