Nemrég egy furcsa londoni múzeumban jártunk. Már az elején különösnek tartottam, hogy minden, kissé nagyobb táskánkat - még a fényképzőgépet is - le kellett venni. A kisebbeknek a kapunál álló rendkívül kedves beengedő ember adott egy átlátszó nejlonzacskót, amiben aztán vihettük őket. A nagyobbakat viszont elvették, és mint később kiderült, letették a kijáratnál, ahol a látogatás végén mindenki megkereshette a sajátját. Egyébként szeretem ezt az emberek jóságába vetett hitet...

Belépve az ajtón egy szép előszobába értünk. Az útvonal először a lakószobákon vezet keresztül: megnézhetjük a szalont, a reggelizőt, az öltözőszobát, a könyvtárat és a dolgozószobát. Mindegyikben az eredeti berendezési tárgyak állnak. Aztán az utcai fronttól távolodva, keskeny kis folyosókon szűk szobákba értünk. Némelyikük magasabb volt, mint amilyen széles, és itt már megértettem, hogy miért kellett a vállunkról és hátunkról levenni a táskákat. A keskeny átjárók, kisebb-nagyobb szobák telis-tele voltak műtárgyakkal. A földön, állványokon, a falakon mindenhol antik görög és római urnákat, üvegtárgyakat, mozaiktöredékeket, vázákat, szobrokat, mellszobrokat, szobortöredékeket, antik és középkori épületek díszítésének töredékeit, kínai vázákat, indiai elefántcsont székeket láttam, hihetetlen zsúfoltságban. A gyűjteményben még négy Canaletto, tizenkét Hogarth és három Turner festmény is látható a számtalan építészeti rajz mellett. Persze szépen el voltak rendezve, de olyan töménységben kaptam az élményt, ráadásul a szoborterem kivételével minden el volt sötétítve, hogy a fény ne tegyen kárt semmiben, hogy egy idő után már nem is kísérleteztem a feliratok elolvasásával, csak rápillantottam a huszadik ókori frízre vagy perui adagedényre, s csak a kezemben szorongatott műanyag zacskó kényelmetlenségét éreztem. A gyerekek is elvesztették a türelmüket egy idő után, ezért kissé elkapkodtuk a látogatás végét.

Talán egyszer gyerekek nélkül kéne odamenni, szép lassan végig sétálni, eltűnődni régvolt korokon, bepillantani I. Seti alabástrom szarkofágjába, kinézni a szalon ablakán... Vagy éjszaka, ugyanis minden hónap első keddjén gyertyafényben lehet bejárni az épületet. 

Mivel nem lehetett fényképezni, ezért a The Telegraph egy képét használom fel, hogy láthassák is, amiről írtam:

Az étkezőszobában lóg a tulajdonos, Sir John Soane arcképe. Egy kedves, szelíd arcú, álmodozó ember néz ránk:

Azt már nem tudhatom meg, hogy valójában milyen volt, de az életrajzából valóban különleges ember portréja rajzolódik ki.

1753-ban született John Swan néven Whithchurch-ben, egy kőműves fiaként. Iskolái elvégzése után elszegődött kifutófiúnak George Dance the Younger-hez, korának egyik híres építészéhez, aki felfigyelt rajzolási tehetségére. Alkalmazta irodájában, majd később átküldte egy másik híres építészhez, Henry Hollandhoz. Szorgalmasan tanult, s 1772-ben két rajzával is nyert egy arany- és egy ezüstérmet. 1777-ben elutazott Olaszországba, s ott tanulmányozta az ókori művészeti maradványokat. Három éves ott tartózkodása alatt jómódú angolokkal ismerkedett meg, akikkel később is jó kapcsolatot ápolt. 1780-ban tért vissza Angliába, s ezután vidéki házakat tervezett, de mivel sokszor mégsem jött létre a megbízás, a barátai adtak neki kölcsönt. 1788-ban viszont elnyerte a lehetőséget, hogy ő tervezze a Bank of England épületét. Ezek után már nem voltak anyagi problémái, mert folyamatosan kapta a magán és állami megrendeléseket. Ő újította föl többek között a Palace of Westminster-t és a Royal Palace-t is. Tagja lett az Architectures' Club-nak, majd a Royal Academie-nek, s 1806-ban professzorrá választották.

De térjünk vissza a családi életéhez. 1784-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, Elizabeth Smith-szel. Eliza George Wyatt, egy gazdag és híres építész unokahúga és gyámleánya volt. 1784-ben házasodtak össze, s a házasságon kívül mély barátság is összefűzte őket. Négy fiúk született, de kettő közülük pár hónaposan meghalt. Miután Wyatt meghalt, a Soane házaspár örökölte vagyonát. Sir John 1792-ben vett egy házat a Lincoln's Inn Fields-en, majd évekkel később a mellette lévő két másikat. Mindegyiket leromboltatta, hogy a saját ízlése szerinti házban élhessenek, s megfelelően el tudja helyezni a gyűjteményét.

Miután professzor lett, megengedte a tanítványainak, hogy az előadásai előtti és utáni napon eljöjjenek a házába, és megtekintsék gyűjteményét. 1833-ban elérte, hogy a parlament törvényben biztosítsa házának halála utáni megőrzését a korabeli állapotában, s biztosítsa gyűjteményének fennmaradását továbbá ingyenes bemutatását. A törvény 1837-ben, a halála után lépett életbe, és most is érvényes.

Sajnos egyik fia sem lett építész, és ez nagy bánatot okozott neki. John-nak, az idősebbiknek nagyon gyenge volt az egészsége, s mikor egyszer Margate-ben gyógyulgatott, megismerkedett egy lánnyal, akit szülei akarata ellenére feleségül vett. A lány apja a megígértekkel ellentétben nem fizetett hozományt. George-nak, a fiatalabbiknak problémás természete volt: nehezen tudta kezelni dühkitöréseit. Jogásznak tanult, de otthagyta az iskolát, mert író akart lenni. Ő is szülei akarata ellenére nősült. Egy évvel később adósságok miatt börtönbe zárták, ahonnan anyja váltotta ki úgy, hogy kifizette a hitelezőt.

1815-ben megjelent két újságcikk, amely az akkori építészeti stílust szidta, kiemelve Sir John munkásságát. Bár szerzője nem válalta a nevét, nem sokkal később kiderült, hogy George volt az. Eliza ezt írta ezek után: "Halálos csapást mért rám. Soha többet nem tudom fölemelni a fejemet." George támadása annyira megrendítette amúgy is gyenge egészségét, hogy pár hónappal később meghalt.

Sir John tervezte a síremlékét, amelyen semmilyen keresztény szimbólum sincs. A tetején egy fenyőtoboz van, ami az ősi egyiptomiak számára az újjászületést jelentette. Lejjebb egy farkába harapó kígyót faragtak, ami az örökkévalóság szimbóluma, végül a kialudt fáklyát tartó fiúk a halált jelképezik. John 37 évesen halt meg, és őt is ide temették.

Ez a síremlék inspirálta egyébként Giles Gilbert Scott-ot a híres piros telefonfülke tervezése közben. 

1824-ben Sir John rájött, hogy George és felesége, Agnes az utóbbi testvérével élnek édeshármasban. George-nak még gyereke is született az utóbbitól, akit együtt nevelnek a törvényes fiával, Frederick-kel. George egyébként nem tudta levetkőzni rossz természetét: állandóan bántotta feleségét és gyermekét. Agnes-t egyszer például a hajánál fogva húzta ki egy szobából. Sir John ezek miatt felfüggesztette a támogatását, egészen addig, míg együtt élnek. Később, 1834-től azért mégis szép életjáradékot adott Agnes-nek, hogy így támogassa Frederick továbbtanulását. Abban reménykedett, hogy belőle valóban építész lesz, de újra csalódnia kellett: barátja, aki a fiút tanította, megkérte, hogy vegye ki az osztályból. Az okokról nem tudtam meg semmit, csak egy szűkszavú megjegyzésből következtethetek rájuk: Fredericket a későbbiekben sokat látták Captain Westwooddal, egy ismert homoszexuálissal.

Sir John 1837-ben halt meg, s őt is felesége és idősebb fia mellé temették. George-ra csak nagyon kevés évjáradékot hagyott, aki megtámadta a végrendeletet. A bíróság elutasította, amit megfellebbezett, de később visszavonta azt. 1860-ban halt meg, s ő is a szülei és testvére mellett nyugszik.

Milyen szomorú, hogy Sir John elismerten, gazdagon és szerintem mégis boldogtalanul halt meg. Csalódottsága miatt döntött úgy, hogy halála után legyen közkincs a gyűjteménye - remélem mások jövőbeli öröme azért egy kis jóérzéssel töltötte el az élete végén.