Anyu a balesete után két hónapot töltött a János kórházban. Akkor tudtuk meglátogatni először, amikor már majdnem egy hónapja ott volt. 

Hatan feküdtek egy szobában, az ágyak mellé kényelmesen oda lehetett menni mindkét oldalról - szóval elég tágas volt. Az épület ugyan tiszta, de nagyon kopott, ezért nem keltett "kórháztiszta" benyomást. Valaha nagyon szép lehetett az egész intézet: a vörös téglás épületeken látszik, hogy nemcsak a funkcionalitás, de az esztétika is fontos volt a tervezésénél. Óriási területen helyezkedik el, és mindenütt fák, szobrok, szökőkutak. Az embernek nem is az a benyomása, hogy kórházban, hanem inkább egy századfordulós szanatóriumban jár, amelynek már elmúlt a fénykora, és az alapítója, aki betegeit személyesen ismerte és felelősséget érzett irántuk, már egy évtizede meghalt  Az új igazgató modern ember: állandóan az irodában ül, s ezért az előkelő vendégek inkább már másik szanatóriumban gyógyítják gyenge idegeiket.

De a falak között egyáltalán nincs szó szanatóriumi hangulatról. Anyu a baleseti sebészeten feküdt, ezért minden látogatásnál végig mentem a nemrég balesetet szenvedett emberek várakozó sora előtt. Mivel a látogatásaim elnyúltak, mert sokat beszélgettünk vagy éppen leugrottam anyunak egy gyümölcsléért a Fogaskerekűhöz, láthattam, hogy a vérző vagy hordágyon fekvő emberek órákon keresztül ott vártak a szűk folyosón. Többször hallottam veszekedést: valaki soron kívül akart bemenni, és a többiek nem hagyták.

De nem is erről akartam írni, hanem például a hálapénzről. Amit inkább hálavevő pénznek kéne nevezni, hiszen nem utólag adják, hanem előre és az ott tartózkodás alatt. Én is adtam, mert úgy gondoltam, hogy így talán annyira odafigyelnek, amennyire természetes lenne. Semmi extra: csak annyi, hogy nem hagyják egész nap az előző napi pelenkában. Mert az elején úgy hagyták. Amikor Kati szólt az ápolónak, hogy át kéne pelenkázni anyut, az azt mondja, hogy tudja, már azóta, hogy reggel megérkezett. Ez este volt, márciusban, hidegben. Egyébként a mostani tarifa 1000 forint.

Azt írtam: ápoló, mert két férfi is dolgozott ebben a hagyományosan női szerepben. Én csak az egyikkel, egy nagyon közönséges alakkal találkoztam, a másikkal, akit anyuék a "rém"-nek hívtak, nem.

Akit ismertem, az úgy beszélt a betegekkel, hogy azon gondolkodtam: fel kéne jelenteni. "Na mozduljon már, nem fogok itt egész nap várni" - mondta rendkívül durván az egyik, a stroke miatt félig béna, kb. 80 éves néninek. Aztán arra gondoltam, hogy akkor egy ápolóval kevesebb, anyunak biztos rosszat tennék vele, és különben is hogyan bizonyítom be. Továbbá egy ilyen állásra, ennyi pénzért vajon milyen embert várhatok? Vajon a hatalom kiélése vagy csak egy rosszul felfogott ösztönzés áll mögötte? Arra gondolok, hogy az emberek hajlamosak elhagyni magukat, például anyu is, és egy határozott, katonás fellépés felrázza őket. Mert láttam ilyet is ott: két ápolónő volt, akik kedvesen, de határozottan rávették a néniket, hogy csinálják egyedül azokat a dolgokat, amiket már tudnak. Ők ketten voltak a sok ápolónő/ápoló között, akik láthatóan szerették, amit csináltak. 

Igazából nem is tudom hányan voltak pontosan, annyival találkoztam azalatt az egy hét alatt, amikor hazamentem a vizsgaidőszakra, és egy hétig minden nap meglátogattam anyut. Fogalmam nincs róla, mi a jó abban, hogy mindig más volt a betegekkel (kivéve a két pasi, mert azok rendszeresebben). Az biztos, hogy az éppen műszakban lévőnek fogalma sem volt róla, hogy egy bizonyos beteggel mi történt az előző fél napban vagy akár pár nappal azelőtt. Amikor anyu elkezdett járni, akkor az egyik - amúgy rokonszenvesebb - ápolónő azt mondta, hogy egy héttel ezelőtt vajon még miért nem igyekezett jobban, hogy egy csomó mindent maga csináljon, ha már ilyen jól tud mozogni. Egyszerűen nem tudta, hogy anyu három nappal azelőtt kapta a botot, és rögtön el is esett vele, mert megszédült, és ezért nem mert egyedül semmit sem csinálni, csak ha Kati vagy én ott voltunk.

A másik, ami nagyon nem tetszett, hogy az alapvető dolgokon kívül mennyire nem törődnek a betegekkel. Mindenkinek elállt szeme-szája, amikor meglátták, hogy anyu a bottal feláll az ágyról, aztán kimegy velem sétálni. Valószínűleg már jóval azelőtt meg tudta volna csinálni, ha adnak neki egy botot, és valaki pár percig csak vele törődik. Ha nemcsak azzal foglalkoznak, hogy be legyen pelenkázva, hogy megkapta-e az ételét, az injekcióját és szép nyugodtan fekszik. Pedig a gyógytornásznál sétáltatták, tehát akár tudhattak is volna róla.

Egyébként láttam törődést: az egyik nénit hosszasan próbálták megmozdítani, masszírozni - a fia rendszeresen járt be hozzá, és minden alkalommal jó sok pénzt fizetett.

A törődés hiányával magyarázható szintén, hogy az első napokban olyan nyugtatót adtak anyunak, amitől rémálmai voltak. Amikor mondta, nem törődtek vele, tovább adták. Ezért egyik nap leesett az ágyáról, és eltörte a könyökét, így újra meg kellett operálni. Pedig még éppen túl volt a nagy műtéten, és - mint később megtudtam - annak megvolt a kockázata, hogy belehal.

A törődés hiányát mutatja az is, hogy a gyógyszereit ő maga kezelhette, és össze-vissza ette őket. Akkor ijedtem meg először nagyon, amikor ezt láttam: rájöttem mennyire leromlott szellemileg. Egészen biztos vagyok benne, hogy hozzájárult ehhez a sok fekvés és a törődés, a bátorítás hiánya. Persze mi lelkesítettük, de anyu nagyon megbízik az orvosokban és az ápolókban, szóval arról az oldalról is jól jött volna egy kis támogatás.

És most végre egy kis jó is: anyu mesélte, hogy a kórházi gyógytornász nagyon kedves volt hozzá, és az másik kettő, akik a lakására jártak, amikor már kikerült a kórházból, igazán nagyon rendesek voltak. Kedvesen, határozottan mondták mit kell csinálni, és anyu úgy engedelmeskedett, mint egy gyerek. Innen tudom, hogy csak egy kicsivel több törődés a kórházban mennyit segíthetett volna rajta.

Senki nem mondta neki például, hogy az inkontinenciája valószínűleg elmúlik, ha elkezd végre mozogni, mert ez jellemző a fekvőbetegeknél. Teljesen kétségbe volt esve, hogy ő már soha többé nem mehet sehová, még ha meggyógyul sem. Amint hazaértünk, rögtön elmúlt.

Miután hazajött a kórházból, egy gondozónő, Marcsi volt vele napközben, én meg ott aludtam nála. Marcsi nagyon tündéri: ő is olyan ember, aki imádja, amit csinál. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy már 67 éves, és képtelen nyugdíjasként otthon ülni. Anyunak is és nekem is minden nap hozott valami finomságot, sokszor ebédnek valót. Nagyon jól csinálta: nem szolgálta ki anyut, hanem hagyta, hogy ő készítsen el mindent, csak ott állt mindig, hogy kéznél legyen. Nagyon örülök, hogy Kati rátalált, mert így teljesen nyugodtan tudtam visszautazni Angliába. A nyugodtságomhoz az is hozzájárult, hogy Kati váltotta őt esténként, és ott aludt anyunál.

Azért a múlt idő, mert öt nappal ezelőtt már pár órára egyedül tudták őt hagyni, és azóta már volt két egyedül töltött éjszakája. Marcsi sem tölt már ott 8 órát, csak annyit, amennyire szükség van.

A nyugodt visszautazás azért nem teljesen igaz: Marcsi is úgy látta még az elején, hogy anyut soha többé nem lehet egyedül hagyni, olyan rossz állapotban van testileg és szellemileg is. És erre tessék: két nappal később, hogy visszarepültem, egyedül fölállt a székből, és mára már bot nélkül tud járni, és mindent egyedül csinál. Arra megesküdött, hogy soha többé nem áll létrára, és nagyon várja, hogy lemenjünk Almádiba.