Tegnap a héven óriási tömeg volt - valamilyen okból csak három kocsival közlekedett csúcsidőben - szóval gondolhatják, mint a szardíniás dobozban. Csillaghegynél leszállt három utas is mellőlem, s így mellém telepedett egy nagymama, s velem szemben a 12 év körüli lányunokája. A kislány maga mellé tette a degeszre tömött hátizsákját, igen rokonszenves módon elővett egy könyvet és belemerült.
A következő megállóban sok ember szállt föl, köztük egy ápolt, jólöltözött nő is, aki kedvesen megkérte, hogy vegye el a hátizsákját, mert le szeretne ülni. Az erre csak arrébb húzódott, s így a nőnek még mindig csak háromnegyed ülésnyi helye volt, de nem tette szóvá. Csak akkor vette észre, hogy nem egyedül van a kislány, amikor Budakalászon leszálltak a nagymamájával: láttam a döbbenetet az arcán: vajon az miért nem szólt rá a gyerekre?
Gondoltam, ezt így megírom, és elmoralizálgatok a közömbösségen - szerintem egyszerűen föl sem merült bennük, hogy illik helyet biztosítani másnak is - de akkor olyan dolog történt, amit nyugodtan nevezhetek csattanónak.
Én is olvastam valamit, ezért csak pár perc múlva tekintettem föl újra és azt láttam, hogy az előbbi jogosan felháborodott utazótársam - a még mindig zsúfolt vonaton - maga mellé tette a szatyrát, nehogy véletlenül le tudjon ülni valaki! És a jegyét, amit közvetlenül a leszállása előtt nyomott a kezébe a kalauz, ugyanazzal a mozdulattal az ülésre ejtette...