A tavalyi a retorika vizsgámra beszédet kellett írnom (mily meglepő:-)) „Gyerekes” témát választottam: amellett érveltem képzeletbeli hallgatóságomnak, hogy maradjanak csak nyugodtan otthon a gyerekükkel, míg az óvodás nem lesz. Én három gyerek – kilenc év – azt hiszem ennél részletesebben nem kell írnom az álláspontomról (igaz, hogy ebből csak hat volt egyfolytában, a legidősebb fiam 11 évvel idősebb a középsőnél). Erről a témáról is már sok mindent elmondtak pro és kontra (mint a mozgólépcsőről:-)), a vita fel-fellángol, például Zappe Gábor írása is heves érzelmeket gerjesztett:

(divany.hu/poronty/2008/06/16/anyak_huzzatok_dolgozni). Ha valakinek nincs kedve elolvasni: amellett érvelt, hogy az egész család jobban jár, ha az anyuka minél előbb visszamegy a munkába, mert "a nőnek nem a játszótér és a cumisüveg a természetes közege, hanem az alkotó munka. Amivel egyébként jóval többet megkereshet, mint a nyamvadt gyes". Ráadásul ott nem szűkül be a tudata – mintha egy átlag munkahelyen olyan szellemileg pezsdítő légkör lenne… (Na jó, kicsit meghíztam, de sose hordtam mackót:-)).
Szerintem nem a kommenteket érdemes átbogarászni, hanem Vakmacska válaszát  elolvasni:

(vakmacska.blog.hu/2008/06/16/porontyosoknak_a_szamok_arrol_hogy_huzzunk_e_dolgozni_vagy_huzzon_el_mas_mashova), amelyben érzelmi és gyerekpszichológiai érvek mellett kiszámolta, hogy pénzügyileg kábé ott tart a család, ha anyuka visszamegy dolgozni, mintha nem. Persze vannak kivételek, mert ha nagyon magas a fizetése vagy a családnak hirtelen súlyos pénzügyi problémája támad és nincs más választása, esetleg van „vigyázóképes” nagymama - de azért ez a ritkább. Ráadásul nem mindegyik kisgyerek fejlődik a nagykönyv szerint: van aki már két évesen érett arra, hogy közösségbe kerüljön, van amelyik még négy évesen sem (Misikémnek is jól jött az a plusz egy év, s nekem sem szabadott volna iskolába kerülnöm hat évesen.)
 

Igen, amikor visszamentem dolgozni, akkor éreztem, hogy elszoktam – nem az emberektől, hiszen családi-baráti kapcsolataim addig is voltak – hanem az idegenekkel való kapcsolatteremtéstől. Egy darabig – úgy fél évig eltartott, míg megszoktam újra a munkába járós életformát – na és? Amikor az ember gyereket vállal, akkor tudja, hogy rosszabbak lesznek az anyagi körülményei, ha szül, akkor fájni fog, és a gyereknek pár évig szüksége van – a jó esetben – anyai törődésre. Mi az egész életemhez képest az a három év? De a gyerekemnek az egész életét jelentheti, mert az én szeretetem, törődésem adja meg neki azt a burkot, amitől majd később képes érzelmi kötődést kialakítani az emberekkel, a szerelmével, a gyerekével. És a bölcsődében-óvodában sem csupa Mary Poppins dolgozik…
 

Beszédemben megpróbáltam megindokolni azt is, hogy mi, nők, Magyarországon a társadalmi elvárások miatt szenvedünk, hiszen kettős értékrendnek akarunk megfelelni: a tradicionális, családközpontú anyának, és az önálló, sikeres, dolgozó nőnek – szerintem egyébként ez áll az önigazolási mechanizmusok és heves érzelmek hátterében. Ez pont olyan neuralgikus pont, mint amiről az egyik előző bejegyzésemben szó volt (Házi feladat), és erről ugyan nem tud az olvasó, de most elmondom, hogy az írásom fele ilyen hosszú volt eredetileg, de aztán sokat finomítgattam, nehogy megsértsek valakit...
 

S ezen felül is milyen álságos a társadalmunk: azt a nőt, aki tudatosan nem vállal gyereket, mert valamiért tudja, hogy nem való neki - megveti, de azt, aki fél éves korában megunja a babázást, továbbra is anyaként becsüli.
 

Elnézést az apukáktól, de lássuk be, egyelőre ritka közülük a GYES-en lévő, s az elsődleges szocializációban játszott szerepüket a munkaidő után és hétvégén is tökéletesen el tudják látni!